„Sosem mondtam neki, hogy szeretem – igaz, azt sem, hogy kék az ég”
Ki is az apánk? Valamiféle silány földi pótléka egy elérhetetlen atyának? A rettenthetetlen bátorság és a rendíthetetlen biztonság örök ikonja, vagy a sors szökött rabja, aki köd előtte, köd utána, az ereinkben fut tovább? Aki a nyakába vett és aki elhagyott, aki hallgatott, aki buzdított, aki ivott, s akinek kacskaringós nyomdokába lépnénk? Számos mozi búvárkodik az apai lélek mélyén, mi azonban most a velős válaszokra voltunk vevők. Öt rendező, öt animációs rövidfilm, ötféle apakép bivalyerős párlata: kiüt, megrészegít, könnyekre fakaszt. Az Én vagyok az apád blog vendégírása.
Apa (Father, bolgár-horvát-német animációs rövidfilm, 2012, Rendező: Ivan Bogdanov)
„Mindig farkasnak láttalak: folyton rohantál, és folyton egyedül.” Egy az apák lábnyomát is megsemmisítő özönvíz erős képsoraival, és a fent idézett szavakkal indul a bizarr atmoszférájú, ám annál kifejezőbb animáció, mely öt kisiklott apa-gyermek kapcsolatot fűz össze. A film ezen az öt történeten keresztül mutat rá a jelenlét és a szavak hiányának kétségbeejtő, predestináló erejére. A gyerekek utólag, a visszafordíthatatlanság túlpartjáról folytatnak párbeszédet a hol belül visszhangzó borosüvegbe, hol munkába, hol törvénytelenségbe, népszerűségbe vagy újrakezdésbe menekülő apjukkal. A dialógusok végtelenül abszurdak, éppen azért, mert akár el is hangozhattak volna: a mondatok, kérdések késedelme vagy rosszul időzítése tette groteszkké az életet. „Miért hagytál el minket?” „Akkor anyával megnyúzott szörnyetegnek tűntetek.” „Egy napon hinni kezdtem Istenben, hogy legalább legyen valaki, akit Apának szólíthatok.”
Apa és lánya (Father and Daughter, angol-holland animációs film, 8 perc, 2000, Rendező: Michaël Dudok de Wit)
Az archetipikus történetekhez egyébként is kivételes érzékenységgel nyúló Dudok de Wit alkotása elsöprő sikert aratott az ezredfordulón: az apjára egy életen át várakozó lányról szóló Oscar-díjas kisfilm azóta is az animációs filmfesztiválok slágerdarabja. A távozó apa utáni szüntelen sóvárgást a hagyományos eszközökkel szívfacsaróan szépre teremtett látvány és a kislány egyre feltűnőbb hűsége nemesíti reménnyé. A történet fájóan mozdíthatatlannak tűnő végpontját pedig az élet örök körforgására utaló motívumok (kerékpár, napszakok váltakozása, idős hölgyek és kislányok mellékszereplése), és az olykor finoman lüktető, helyenként pedig zabolázhatatlanul áradó keringőzene oldják felfogható, tisztelhető és szerethető igazsággá.
Alike (Alike, spanyol animációs rövidfilm, 8 perc, 2015, rendezte Daniel Martínez Lara és Rafa Caro Méndez)
Ez a megindító mese arról szól, hogy nincs táplálóbb hamuba sült pogácsa a szülői figyelemnél – az pedig kell is, mint egy falat kenyér. A történetben apa és fia, vagyis Copi és Paste (khm… khm…) önmagához, illetve egymáshoz szeretne visszatalálni egy borzasztóan elfoglalt világban, de ez korántsem olyan egyszerű: noha napirendjük gyakorlatilag pontosan illeszkedik, az élethez való hozzáállásuk annál inkább eltér. A kisfilm nagyon sok fontos kérdést felvet az oktatási rendszer, az együtt töltött idő, a túl merev keretek közé kényszerített fantázia, az egyéniség kibontakozása és a jóllétünk, boldogságunk igazi forrása kapcsán is. Apák (és anyák) mellett minden osztálynak, minden pedagógusnak és gyerekekkel foglalkozó szakembernek kötelező kukkolmány! Tündéri és tanulságos.
Az apa (The Father, iráni animációs rövidfilm, 2013, rendezte: Mohammadreza Kheradmandan)
Egy rossz helyen, rossz időben kiteregetett kabátot tépáz a vihar, már sikoltoznak a parkoló autók szirénái és az ágyneműhuzatok is megadták magukat a természet ellentmondást nem tűrő akaratának: ugyanakkor egy árva, de makacs csipesz még mindig kitart a szárítókötélen. De mi köze mindehhez egy családfőnek? A poént nem lőnénk le, de annyit elárulunk, hogy Kheradmandan filmje gyakorlatilag az apaság metaforája másfél percben. (Kíváncsian várjuk, hogy itthon is látható legyen a rendező legújabb, A férfi és a gyermek – The Man and the Child című kétpercese is, mely egy felnőtt és egy rossz szokásokkal bíró kamasz különleges találkozásába avat be).
Apa (Father, ausztrál animációs rövidfilm, 8 perc, 2008, rendezte: Sebastian Danta)
Egy fiú vallomása arról, milyen az, ha az apa a múltja, a fiú a jövője elől menekülne. Mit akar mondani valójában egy szófukar, ha mégis beszédre fanyalodó, akkor fura akcentussal és rém kínos történetekkel előálló édesapa? Honnan csalogatható elő az intimitás azzal az emberrel, akire „Apánk”-ként utalunk, mert képtelenség papusnak, apucinak szólítani? Hogyan szeret egy a történelem által Ausztráliáig üldözött litván, akibe annyira beleégett a menekülés, hogy a menekülttáborok átmenetiségével a szívében a saját családjában sem volt képes otthonra lelni? Honnan tudjuk, hogy a bennünk élő gyereket is megérti az, aki látszólag minifelnőttként bánik velünk? Képregényszerű kirándulás egy gyermek gondolataiban, akinek egy másik gyermek, az öregben élő fiú segít megérteni az édesapját, és eljutni a magától értetődő dolgokig. „Sosem mondtam neki, hogy szeretem. Igaz, azt sem, hogy kék az ég.”
A cikk az Én vagyok az apád bloggal együttműködésben készült.
