
Elhódítás
A Medvetesókkal tett kitérője után Daniel Chong visszatért a Pixarhoz, hogy első itteni rendezésével egy olyan klasszikus meseműfajba terelje a lámpás stúdiót, amiben fennállásuk óta ilyen szinten talán még nem merültek el. Az Agyugrász félő, hogy a Toy Story 5. árnyékában marad, de ez méltatlan sors volna egy ennyire fergeteges, személyes és fontos társadalmi üzeneteket egyaránt magában foglaló kreatív ötletrohamnak.

Chongba egyből bevillant egy ötlet, s 2020 végén visszatért a Pixarhoz, most pedig 5 évvel és 3 hónappal később a Covid sem akadályozza, hogy végre rendes, globális mozipremiert élhessen meg. Az agyalás során a dolgot továbbgondolták írótársával, Jesse Andrews-zal (az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni könyv szerzője), s bár a tagadhatatlan Avatar (így pedig átvitt értelemben még mindig, de csak alig meglévő Pocahontas) hatás nemcsak kimondott poén, hanem a trailer egyik kiemelt része lett. Ám a másik fő összetevő, a Mission: Impossible nem volt annyira túlhangoztatva, aminek megvan a jó oka. Az Agyugrász alapműfaja ugyanakkor viszonylag érintetlen terep volt eddig Pixaréknál, pedig az egyik, ha nem a legkedveltebb, leghagyományosabb és legtúlhasználtabb zsáner az animációs erdőben.
Tíznél is több állatos animációs film az Állatok Világnapjára
Ám, ha belegondolunk, a Pixar eddig az ilyen jellegű mókákból kivonta magát. A fabulából, mint olyanból nem, mindjárt 2. egészestésük tekinthető annak, de a kreativitásáról és folyton eredeti ötleteiről híres stúdió mindig megcsavarta a kliséket, s előbb a bogarak szintjére miniatürizálta a sztorit (másfél hónappal a Z, a hangya után), aztán elúsztattak és eveztettek minket Sydneybe, P. Sherman Wallaby Way-i fogorvosi rendelőjébe (másfél évvel a Cápamese előtt).
Igen, a Pixar eddig sosem ott használta ki a műfaj lehetőségeit, ahol a többség, ám most, hogy a sablonossá vált közegbe nyúl (mármint… nem nyuszi) bele. Felmerül a jogos kérdés, mégis milyen extrát tud felmutatni? Legutóbb hasonló szituban talán a Merida, a bátor előtt voltak, s az bármennyire is a jobb, szerethetőbb musical tündérmesék névsorát gyarapítja, tőlük többet vártunk egy átlag Disney minőségnél. Most megkaptuk?
Testcsere helyett ez tényleg egy Avatar továbbgondolás, avagy egy hódos Vili a veréb, csak épp mágia helyett tech-kel és az állatokhoz pont ellentétesen viszonyuló főhőssel. A bejelentésből a vígjáték kihangsúlyozása viszont megmaradt, de olyan szinten, hogy ennél kacagtatóbb mozit nemhogy az évtizedben, de 31 év alatt sem igazán tudott eddig felmutatni a stúdió!
A polgi legújabb beruházása egy olyan körgyűrű, ami összeköti a belváros betontengerét a külváros dimbes-dombos, nem kertvárosi részével, ám az autópálya egyik tartópillére pont azon a tavacskán és tisztáson haladna át, amelyre Mabel a prológ óta elhunyt nagyijával oly sokat kijárt, hisz mikor vele volt – s sokszor volt – akkor ez lett az ő helyük, az ő közös élményük, egy, a háztól pár lépésnyire lévő völgyben. Akkoriban még élettel telve, kedvelten az állatok körében, de mára valami rejtélyes okból eliszkoltak.
Mabel ugyanis magának való jelleme miatt úgy érzi, amibe belekezd, az sosem sikerül jól, ahol pedig csak a jót akarja, ott valójában mindig sokkal többet ártanak, semmint használnának tettei. Végtelenül jó szívű lelkéhez egy olyan temperamentumosság társul, mellyel sokszor cselekedik meggondolatlanul, ám sosem ártó szándékkal – csupán ennek ellentétessége miatt folyton meghasonul, amin remekül lamentál el film, a nem épp sziporkázó vígjátékos pörgés lelassulásakor ez az egyik fő mozgató. Szóval bőven van itt mély spiritusz, de közel sem ezekért fogunk igazán emlékezni az alkotásra!

Az Agyugrász abszolút megállja a helyét a műfaj legnagyobbjai mellett, hiába rengetegszer lerágott csont az, amit látunk, ám napjaink pörgős TikTokra optimalizált rohanó poéngyárai közepette (még ha magát adó módon, de ebbe a Zootropolis is beleillik, annyi minden történik ott) olyan üdítő valami klasszikusabb tempóval hódító, lassabb, mégis folyamat sziporkázó történetet átélni mainstream stúdióból állattémában, hogy arra úgy volt már szükségünk, mint a városszéli erdőnek a friss levegőre. A mókus és az erdőtűz hasonlatnak pozitív ellenpéldája, az kb. ez.
Tavaly év elején Kalifornia és különösen LA, korábban többször Ausztrália, vagy az effektjeiért épp Oscarra jelölt The Lost Bus eseményei mind-mind a Repcsik mesteri AC/DC montázsa után történtek, ráadásul további párhuzamok is rejtőznek – de már csak kemény spoilerek mögött, amit ki kell kerüljek. Az Agyugrász remélhetőleg egy figyelemfelhívóbb kordokumentumnak marad meg, félelmetes belegondolni, mit élhettek át az animátorok meló közben tavaly januárban…
Az animáció is remek, a trailer autós jelenetében látott stílus tökéletes egyensúlyt teremt a valódi állatábrázolás és az antropomorfizmus között, a teljes, elrepülő játékidő közepette következetesen van végigvíve, amikor kell. A lámpások jelen évtizedére jellemző új képi világa mondjuk sokaknak nem jön eleve annyira be, ez ízlés dolga (az öregemberek Coco szintűek viszont) és tény, hogy elég sok karakter marad kétdimenziós azok közül, akiket nem poénra húznak föl, rájuk már nem jutott idő a szentimentalista gyász, az indulatkezelés és a sikertelenségérzet közötti rohamban, ahová még a Greenpeace is jelentősen benézett.
Meglepően jól kidolgozottak a fajok közötti viszonyrendszerek, az elveik, a tavi szabályaik és beletörődő naivitásuk, s ahogy ezt látjuk előbb megbolygatódni, majd felborulni, phú… jelenleg kissé nehéz elvonatkoztatni világunk és országunk történéseitől. Persze ezek során szintén kiröhögjük a belünket, a sajtóvetítésen több korosztály jóízűen, hangosan kacagott – pedig az átlagosnál kevesebben ültünk a teremben – csak épp pont 12 alattiak nem voltak viszonyításképp. És igen, a film iráni alacsonyabb érdeklődés jelei már a sajtó részéről is éreztetik érdemtelen hatásukat.
Az Agyugrász tehát nincs könnyű helyzetben, pedig talán a Pixar eddigi legjobb klasszikusan vett vígjátéka, folyamatosan egyre elborultabbá váló szitukkal, amiket szerencsére nem lepleztek le az alultáplált promóció során. A stúdió korábbi állatmeséi közül az Egy bogár életénél és a Szenilla nyomábanbannál egyértelműen jobb, a Némót jelenleg még nem kockáztatom meg, ahhoz az idő próbáját is ki kell állnia, de közel van a szint. Vagy 5-6 komolyabb témába belefog, s noha egyiket sem olyan katartikus mélységekben járja körül, mint az Agymanók, a Coco, vagy a Lelki ismeretek, az egyáltalán nem rossz, hogy jobban nyit a fiatalok felé mondanivalói ábrázolásaiban, s bitang erős természetvédelmi figyelemfelhívásával a végén, mert az manapság végképp aktuálissá vált.
Kifejezetten biztató előjelek ezek a Toy Story 5. előtt, ami a világ legjobb legfölöslegesebb mozijának folytatásaként már mindegy mit csinál, de a jelek szerint jót fog. Csupán féltem az Agyugrászt, hogy egy messze alulértékelt cím lesz, ami szintén csak a streaminget böngészve találja majd meg nagyközönségét. Vígjátéki mivolta ráadásul nem azért parádés, mert percenként szórja ránk tucatszám a poénokat, aztán valamelyik csak betalál. Nem. Ez egy régi vágásúbb, lassabb, jobban felépített, de akkor aztán nagyot durranó humorra játszik (pl. mindKÉT stáblistás jelenete), ami üdítő már ebben az évtizedben. Vagy csak én öregszem…


