Doktor Murphy (The Good Doctor( 1. évad – KRITIKA, készítő: David Shore, szereplők: Freddie Highmore, Nicholas Gonzalez, Richard Schiff, amerikai drámasorozat, 41 perc, 2017.
A Doktor House írója készített egy újabb kórházas sorozatot, aminek a főszereplője most egy nagyon fiatal, zseni, autista srác, akinek nem csak azzal kell megküzdenie, hogy betegeket gyógyítson, hanem hogy a kollégák is befogadják.
A sorozathoz egy koreai TV-show szolgál alapul, de mivel a Doktor House-t is jegyző David Shore a készítő, így teljesen logikus volt, hogy a többség megint egy átlagtól intelligensebb, de szociálisan tehetségtelen orvost talál majd a főszerepben. Ez meg is történik, csakhogy a főhős ebben az esetben jelentősen fiatalabb és azzal a csavarták meg a dolgot, hogy olyan funkcionáló-autista, mint például az Atypical főszereplője. Klasszikus kórházdráma az egész, amiben nyilván van egy csomó mellékkarakter, akiknek szintén kezet rázunk a magánéletével és minden részben kapunk érdekes esetet, tehát tényleg semmi újítást nem tartalmaz formailag.
Az alapkonfliktust az adja, hogy a fiatal srácot a kórház vezetősége nem akarja rezidensként alkalmazni, legyen is bármennyire okos, azonban akad egy pártfogója az igazgatói tanácsban, aki ragaszkodik hozzá és az ő segítségével mégis bekerül a közegbe. Emiatt persze folyamatosan bizonyítania kell, hogy képes ellátni a feladatait és amennyire lehet őt is rá kell vezetni, hogy a betegsége ellenére sem beszélhet akárhogy sem az ott dolgozókkal, sem a betegekkel. Bizonyos szituációkban, amikor például hozzátartozókkal kell közölni a halálhírt, akkor nem lesz mentség a betegsége. A fiú ugyanis mindent gyermeki ártatlansággal mond ki és nem törődik a szavak következményeivel, mert számára nincsenek. Az iróniát nem érti és az igazság el nem hallgatása számára az egyetlen út amin képes létezni. Ez pontosan olyan szituációkat képez, mint House régi természete, itt azonban a Bates Motel sorozatból ismert Freddie Highmore nem képes akkora mélységet és jelentőséget adni a karakterének, mint Hugh Laurie. Nem csak azért, mert fiatal, hanem mert ismerve az állapotát, azonnal minden cselekedete magyarázatot nyer, még ha bonyodalmakat is okoz, tehát nem képes egyszemélyes showmanként elvinni a hátán a művet.
Természetesen az izgalmasságban segíthetne neki a többi lazábban felskiccelt mellékszereplő, de közöttük sem akad akinek ki lehetne emelni a szerepét. Lesznek románcok, meg természetesen küzdenek majd morális kérdésekkel és próbára teszik az elveiket egy-egy betegnél (például az afroamerikai lány rasszista beteget kap), de sajnos minden eset és példa erre már ezerszer lerágott csont marad csupán. A The Good Doctor pedig alapvetően egy kórházi dráma, de ehhez iszonyatosan kellene szeretni a karaktereket, úgy lenne tétje, de sem a szereplők története, sem a cselekedeteik nem váltanak ki nagyobb izgalmat, így elmarad a minimális katarzis is. A főszereplő srác megismeréséhez sokszor alkalmazott flashback jelenetei olyan szájbarágósan igyekeznek adagolni, hogy megértsük mennyire szar és hánytatott volt a gyerekkora a srácnak, hogy már szinte a nézőnek lesz kellemetlen. Zeneileg is a hatásvadászat érződik ki, a sorozat meg sem engedi, hogy magunk várjuk meg a jelenettől rajtunk eluralkodó érzések kibontakozását, máris betolnak egy számot, amitől az agyunk automatikusan tudja, hogy mit kell érezzünk.
Az egyetlen kiemelkedő színész Richard Schiff, aki a fiú pártfogója és segítője, ő valóban tesz életet a karakterébe, egymaga azonban kevés arra, hogy megtöltse az epizódokat. Ráadásul néhány megoldandó rejtéllyel és betegséggel már az első évadban simán túlzásba estek és még a laikusok is azt mondhatják, hogy ezt túltolták (például az autópálya közepén megoperálnak egy szervet MacGyver stílusban). A The Good Doctor nem fogja tudni pótolni a House hagyta űrt a képernyőn, pedig ha jól megnézzük a sorozatot, tagadhatatlan, hogy ez volt a valódi céljuk.
%201.%20évad%20–%20kritika){kind=link}