Fekete tükör (Black Mirror), készítő: Charlie Brooker, színészek: Jesse Plemons, Cristin Milioti, Rosemarie DeWitte, Andrea Riseborough, Joe Cole, Georgina Campbell, Douglas Hodge, Letita Wright, amerikai-angol sci-fi, dráma, 60 perc, 4 évad, 2011-
Még mindig félelmetes jövőképet – vagyis már lassan jelent – tár elénk a Fekete tükör új évada, ami merőben más koncepciót követ, mint amit eddig megszokhattunk tőle. Antológia maradt, a részek teljesen függetlenek egymástól, azonban mégsem különülnek el annyira markánsan, mint korábban, hanem van egy fő kulcsfogalom, ami köré az idei évad épült, és az epizódok vizualitása/műfaja/látványvilága lett más. Ez a kulcsfogalom az emlékezés.
Nagyon üdítő színfoltja a sorozatvilágnak ez a három részes brit miniszériának indult disztópia, ami mára a Netflix hatrészes évadokat produkáló kultuszművé nőtte ki magát, teljesen jogosan. A készítők nagyon bátor lépésre szánták rá magukat és az eddigi koncepciót kicsit felrúgva a fent említett ösvényen indultak el és ha nagyon minimálisan is, de elkezdték összekötni a részeket. Olyannyira, hogy az utolsó részben – Black Museum – már megjelentek a korábbi részekre való utalások is (így utólag elég egyértelmű, hogy a Black Mirror Múzeumának felel meg ez a név). De nézzük az elejétől! Ugyanis érdemes megint végigmenni mindegyik részen egyesével, annál is inkább, mert mindegyik rész egy külön műfajt, egy külön elbeszélésformát testesít meg, melynek középpontjában az emlékek, az emlékezés és az elmejáték áll. Míg a korábbi évadokban az egyik rész a politikáról, a másik a valóságshow-król, a harmadik meg a beköszönő Google szemüvegről (és még jó pár dologról) szólt, addig ebben az évadban a média hatását háttérbe szorítják és a technológiáé lesz a főszerep, mégpedig az agyi implantátumoké. A kritika spoilermentes, csak a stílus felől közelítem meg a történéseket.
A U.S.S. Callsiter (első rész) egy nagyon klassz 80-as évekbeli Star Trek utánzatba ránt be minket, amiről idővel kiderül, hogy egy virtuális valóság, ahova a játékos kedvére beteheti az ismerőseit, kollégáit játszani és egy kvázi másodlagos világként funkcionál egy olyan környezetben, amit a játékos teljesen maga alkot meg. A virtuális valósággal ma is már nagyon előrehaladott a világ, hiszen bárki be tud egyet szerezni akár otthonra is VR szemüveg formájában, amit telefonnal szinkronizálva már jöhet is a hihetetlen élethű valóság, azonban a játékba való pszichotikus azonosulás már jóval komolyabb következményekkel jár a sorozat világában. Ezt próbálja bemutatni ez a rész, na meg az említett Star Trek kikacsintás nem véletlen, hogy képileg és stílusban ilyen erősen jelen van, hiszen annak idején nagyon megdöbbentő „jóslatokat” adott meg a Star Trek szériája a technikai fejlődésről és olyan kütyüket használtak benne, amik később elkészültek a valóságban is. A Black Mirrort bátran lehet emlegetni napjaink Star Trekjeként, ugyanis olyan releváns IT fejlődést mutat be a legapróbb részletekig megalkotva (napelemmel tölthető autók, tablet a bejárati ajtón digitális adventi koszorúval így karácsony környékén, stb.), hogy nem lepődnék meg, ha innen vennék az ötleteket korunk informatikai zsenijei.
A második rész az Arkangyal néven egy elég kényes témát feszeget, mégpedig a személyiségi jogok kérdéskörét, ugyanis felteszi azt a kérdést, hogy meddig mehet el egy egyedülálló anya a gyermeke biztonsága érdekében? Természetesen a rész egy szélsőségesen kisiklott esetet mutat be, ahol egy nő kislánya fejébe az Arkangyal programnak köszönhetően egy chipet ültet be, melynek segítségével egy tableten keresztül nyomon tudja követni lánya minden egyes pillanatát, illetve nyomkövetőként is működik. Nagyon logikusan kérdőre is vonják az eszköz erkölcsi mivoltát, hiszen ha valaki fejébe bármikor belenézhetünk, az már a privát szféra megsértését jelenti. Ez a rész egy nagyon hétköznapi, kertvárosi környezetben játszódik tipikus középosztálybeli környezetben és a technikai vívmányok kevés szerepeltetése miatt talán ez áll jelenünkhöz időben a legközelebb a sorozat elbeszélésének szempontjából.
A Crocodile a havas táj és a kietlenég, na meg a gyilkosságos szál miatt a skandináv nyomozós sorozatokat juttatja eszünkbe (például a fantasztikus Bron/Broen negyedik évada is most startolt), ahol már emlékgyűjtők segítségével oldanak meg bűntényeket. Talán az egyik legkevésbé „blackmirroros” rész, de a nyomasztó hangulat és a feszültség, mely a főszereplőt végigkíséri igazán élvezhetővé teszi. Ebben a részben is egy szép easter egg-et láthatunk, ugyanis nagy hangsúlyt kap Irma Thomas Anyone Who Knows What Love is című száma, melyet az első évadban Abi ad elő a tehetségkutatón, hogy továbbjutásával kiszállhasson a mókuskerékből.
A Hang the Dj egy mesterséges intelligenciaként funkcionáló Tinder alkalmazásról szól, ahol a rendszer választja ki, hogy ki a tökéletes párunk és vele meghatározott ideig „lóghatunk”, amíg ki nem választja az igazi párt. Természetesen ez az egész személytelen és az ember akaratával mit sem törődik, nagyon bizarr és fullasztó a közeg, amibe belekényszeríti a szereplőket és minket is. A főszereplő fiú és lány azonban elkezd rá emlékezni, hogy kik voltak azelőtt, hogy bekerültek ebbe a rendszerbe. A Homár című filmmel elég nagy rokonságot mutat a téma és a környezet is, valós társadalmi probléma manapság ebben a felgyorsult világban a párválasztás, így kontraszelektív módon ábrázolni a társkeresést nem is olyan ördögtől való gondolat – ezzel szemben a rendszer érzéketlensége már nem is az emberségre koncentrál.
A Metalhead Tarkovszkij Sztalkerének egyes jeleneteit idézi, némi Lynch-es belassítással, ugyanis az egész rész nagyon durván kontrasztos fekete-fehér képekkel elmesélt túléléstörténet, melyben már a technikai fejlődés egy posztapokaliptikus világot teremtett, amiben robotkutyák vadásszák az embereket. A mi hősnőnk pedig kockáztatja az életét egy emlékért, amit valaki más a régi világból szeretett volna visszakapni. Nagyon más ez a rész is, mint egy átlagos Black Mirror rész, de ez már a túlfejlettségünk utáni tragikus véget próbálja ábrázolni, aminek az egyik végkimenetele akár a világvége is lehetne.
A Black Museumot már emlegettem, ez egy csodás gyűjtőepizód, ahol az előző részek tartalmaira emlékezünk vissza. Egy lány és egy sivatagban árválkodó múzeum tulajdonosa bezárkóznak ebbe a misztikus épületbe, ahol Dekameron-féle minitörténetek mesélésével szórakoztatja az igazgató az arra tévedt lányt. Zseniális húzások vannak benne, hogy hogyan jelenjenek meg az előző részek címei és/vagy kultikus szimbólumai, legyen akár egy kiállított maszk a White Bear epizódból, vagy a 15.000.000 merits képregényes formája (ennél többet nem mondok, vannak még szórakoztató easter egg-ek a részben, próbáljátok felfedezni). Az utolsó epizód tartalmazza az emlékezés egyik legtriviálisabb megjelenését, mégpedig a halhatatlanná válás misztériumát, ami a Black Mirror világában ugye már ha fizikailag nem is, de lélekben lehetségessé vált (San Junipero). Ezt az elképzelést bontotta itt ki még jobban és még kegyetlenebb módon.
Végtelenül izgalmas vizuális orgazmus ez az agynak, mely beindítja a fantáziánkat is és kicsit rákényszerít minket arra, hogy elgondolkozzunk saját virtuális identitásunk minőségén és azon is, hogyha így haladunk, belőlünk milyen ember válhat. Mennyire vessük alá magunknak az újabb technológiai fejlesztéseknek és vegyük meg ezt vagy azt az új menő kütyüt, vagy kicsit álljunk le és gondolkozzunk el azon, hogy valós szociális kapcsolatokat létesítsünk. Plusz ugye örökös felvetés ez a sorozatnál is, hogy ezek a dolgok, amik megkönnyítik az életünket, mikor lépik át már azt a határt, amikor megkeserítik? Borzasztó kompakt eddig mind a négy évad és baromi jó stílusban mesél rólunk, a társadalomról, reméljük a jövőben is tartja a minőséget és megmarad ez a sorozat annak a tükörnek, ami a mai létezésünk visszás oldalát mutatja meg nekünk.
%204.%20évad%20–%20kritika){kind=link}