Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri); rendező: Martin McDonagh; szereplők: Frances McDormand, Woody Harrelson, Sam Rockwell, Peter Dinklage; amerikai-angol dráma, 115 perc, 2017; 16
Útszéli igazság
Nem akartam írni erről a filmről. Nem akartam írni, mert túl jó ahhoz. Most mit írjak le? Hogy mestermű? Vagy, hogy Martin McDonagh for President? Vagy, hogy így kell egyszerre megnevettetni és megríkatni a közönséget? Hát jó, ezeket fogom leírni.
Hogy McDonagh fantasztikus író-rendező, azt körülbelül az Erőszakik óta tudjuk (köszönet a blődli hatást keltő magyar címért), A hét pszichopata és a Si-cuval (újabb köszönet) már kilépett otthonos európai közegéből, de a Három óriásplakát Ebbing határában című munkájával a tehetségét elérhetővé tette mindenki számára. Ez alatt persze nem valami ostoba popularizálást értek. Csupán arról van szó, hogy McDonagh azon brit filmesek közé tartozik, akik képesek nem európai közegben, nem kizárólag európai problémával foglalkozva hitelesnek maradni.
A Három óriásplakát Ebbing határában többek között azért különleges alkotás, mert írónk átlényegülése egészen addig terjed, hogy valódi, élő, jelenkori westernt épít fel. Méghozzá olyan tökéletes pontossággal használva az ehhez szükséges elemeket, hogy egy pillanatig sem lóg ki a lóláb. Nem érezzük, hogy McDonagh westernt akart csinálni, és erőszakosan mindent beáldozott azért, hogy ez megvalósuljon, hanem egy olyan sztorit kapunk, amely mintha önálló életet élne, csak történetesen a pisztolypárbajos műfajt kezeli mátrixként. Ezért sem műanyag az alapvető, és bizonyos tekintetben idejét múlt elvek mentén haladás. Mert ha valamit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Ilyen közhelyszagú igazságokat csak poros főúton vánszorgó, cowboy kalapos, bagót rágó muksók képviselhetnek anélkül, hogy ne váljanak nevetség tárgyává. Na meg Frances McDormand. Habár ő mindvégig sötétkék overállban feszít, mikor belép a kapitányságra és elindul a lábát az asztalon pihentető, kekszrágcsálással lazázó Sam Rockwell felé, már csak azt várjuk, hogy lassuljon a kép és sírjon fel a jó öreg szájharmonika.
Anélkül, hogy azonosulnánk minden karakterrel (igazán mélyen talán egyikkel sem lehet, vagy mégis, naná, hogy lehet, mindegyikkel) pontosan megértjük a gondjaikat, és teljesen jogosnak találjuk a döntéseket, melyeket így vagy úgy meghoznak. Ha nevesítjük, hogy itt most egy rendőrőrs felgyújtásáról, egy rákbeteg ember megsértéséről vagy éppen egy antiszociális rendőr tettlegességeiről van szó, akkor természetesen mindet elítéljük, mégis ezeket az eseményeket olyan korábbi történések következményeiként meséli el McDonagh, hogy nem tudnak mást tenni, működnek.
A történet összetettsége, a karakterek egymáshoz való viszonyának életízű megjelenítése mellett, a film lendületét az adja, hogy Martin McDonagh briliáns arányérzékkel váltogatja a csetlő-botló poénokat az akasztófahumorral, majd egy huszárvágással drámára vált, hogy aztán egy gyönyörűen mindennapi élethelyzetbe penderítse a nézőt.
Ez a film nem két óra. Ez egy egész nap. Vagy kettő. Mert már régen kijöttél a moziból, de még mindig visszaköszön Woody Harrelson könnyek nélküli sírása, Sandy Martin slejmes-recsegő nevetése vagy éppen Peter Dinklage szomorú kiskutya tekintete.
