Lajkó – Cigány az űrben, rendező: Lengyel Balázs, szereplők: Keresztes Tamás, Gyabronka József, Pálffy Tibor, Trokán Nóra, Máté Gábor, magyar-orosz tragikomédia, 90 perc, 2018 (16)
Wes Anderson és a kommunizmus
A mai popkultúrális ikonokat merész stílusválasztással sikerült belepakolni egy politikailag is állást foglaló filmbe, ami a régi magyar alkotások paraboláit követve egy letűnt korszakba kalauzol minket. A rendező és a hasonlat a címben nem véletlen: a komédia mértéke és a pasztell színek töménysége nagyon emlékeztet minket a korszakos zsenire, Wes Andersonra, akinek hangnemét megütve is elérte célját a film: könnyed szórakozást nyújt egy olyan témában, ami az orosz megszállás alatt nem tűnt ennyire mókásnak. De mégiscsak mi vagyunk/voltunk a legvidámabb barakk.
1957-et írunk, amikor is a Szovjetunió gyerekcipőben járó űrprogramjába a baráti országok közül Magyarországnak is esélyt ad, hogy történelmet írhasson és beválaszt egy cigány permetezőpilótát, Lajkót ebbe a programba. Lajkó álma ezzel úgy tűnik, valóra válhat, hiszen világéletében vonzotta a végtelen űr és a csillagok, azonban a kommunizmusban semmi sem az, aminek látszik, így ez a megmérettetés sem a terveknek megfelelően alakul. A történet azt a hírt igyekszik meglovagolni és kicsit kifordítva elmesélni, miszerint az első élőlény az űrben a Laika névre hallgató kutya volt. Ez természetesen csak a médiában hangozhatott el így, mert mi az, hogy az első szovjet hős egy magyar cigány gyerek? Ezzel a filmmel pedig erre az abszurd csavarral reagálnak a korszak kigúnyolásával.
Az 50-60-as években a magyar filmgyártást erősen uralta a cenzúrarendszer, így a kor politikai visszásságai és embertelen módszerei miatt a rendezőknek más eszközökhöz kellett nyúlniuk, hogy arról beszélhessenek, ami igazán fontos volt. Ennek a parabola módszernek volt kiemelkedő darabja Jancsó Szegénylegények című filmje is vagy a mai napig mérhetetlenül vicces A tanú Bacsó Péter rendezésében. Bár ez a film közel sincs akkora veszélyben, mint anno a társai, mégis a kommunista rendszert vette górcső alá és kiparodizálta azokat a kifogásolható elemeit, amibe végül ennek a rendszernek bele kellett buknia. Tehát mindent. Mindezt olyan lírai és meseszerű dramaturgiával, hogy szinte végig lekötötte a figyelmünket és nem vált erőltetetté, amihez nagyban hozzájárult a stílus és a színészek.
A történetet Lajkó „mentora”, Karmazsin Jenő (Gyabronka József) narrálja végig, aki végigkísérte a fiút kiskorától kezdve egészen az űrbe lövésig és aki valóban hitte, hogy ez nem csak Lajkó, de egy nemzet felemelkedését is jelentheti. Ugyanis a történet legszebb eleme, hogy nem mehet ám bárki az űrbe, ezért bizony meg kell küzdenie az országok képviselőinek egy tornán, amit maga Brezsnyev elvtárs felügyel. Hamarosan körvonalazódik, hogy a szovjet nép ellenségei vívnak egymással ádáz csatát a dicsőségért, hiszen a kisebbséget képviselő magyar cigány mellet még itt van a hátaslovakat is megszégyenítő tesztoszteronbomba náci sztereotip német sportolónő, Helga, a folyton meditáló, meg sem szólaló, ógörög vázaként funkcionáló mongol versenyző, Timuzsin és az észt temperamentumot képviselő Ilmar.
A Lajkót alakító Keresztes Tamás rezignált játékát egy fakír is megirigyelné, hiszen olykor olyan fájdalmasan abszurd helyzetekbe csöppen, hogy már csak ezért is érdemelne egy díjat. A Jenő bácsit játszó Gyabronka nagyon kifinomultan adja elő a plebszből felemelkedő szovjetbarát elvtársat, akinek egyetlen menekvése ebből a rendszerből Lajkó és a világűr hozta hírnév lehet. Külön figyelmet érdemel Pálffy Tibor, Lajkó apja, aki vulgáris megnyilvánulásaival csodás ellenpontként szolgál az olykor kimérten viselkedő elvtársak körében.
A zene és a hangulat, na meg a meseszerű tálalás a retro díszletekkel és öltözékekkel, a kevésbé szimmetrikus, de annál színesebb képosztás Wes Andersonra és olykor Michel Gondryra és Jean-Pierre Jenuet hangulatára emlékeztetnek. A fekete-fehér kísérletek, melyben kutyákat képeznek ki űrutazásra, az 50-es évek sci-fijeit idézik, a groteszk humor pedig tökéletesen visszaadja a kor eszement eszméit, még akkor is, ha akadtak közben üresjáratok, de ez a stílusgyakorlat számlájára írandó. A komfortzónából kibillentő poénok segíthettek volna ennek az áthidalásán, de sajnos elmaradnak, pedig a feldolgozás stílusa és a remekül vegyülő utalások lehetővé teszik, ezért csak egyszernézős film marad, de azok közül talán az egyik legjobb a hazaiak körében.
