Üveg – kritika


Üveg (Glass), írta és rendezte: M. Night Shyamalan; szereplők: Samuel L. Jackson, James McAvoy, Bruce Willis, Sarah Paulson,  Spencer Treat Clark, Anya Taylor-Joy, Charlayne Woodard; amerikai “szuperhős” thriller, 129 perc, 2019 (16)

Törésteszt

A Széttörve után az internet talán még jobban kettétört, mint egy Star Warsnál. Az értetlenkedők a „hát ez a Bruce Willis meg mi volt?” kérdést tették meg a net legfontosabb témájává, míg az állukat egy ideig még keresők felkiáltása az „aztarohadt, David Dunn!” lett. Két év alatt mindenki megtanult mindent és óriási elvárásokkal követhettük nyomon az évtized legváratlanabbul jött eseményfilmjének alakulását. Az Üveg azonban csak akkor működik, ha helyén – és nem megváltóként, vagy szuperhősként – kezeljük.

Az interneten egy másik örök vita, hogy akkor most a Hatodik érzék, vagy a Sebezhetetlen jobb-e, de az biztos, hogy utóbbihoz köthető több utóélet. Amit egy lutrinak számító X-Men idején még nem mert a (Disney alá tartozó) stúdió szuperhős moziként promózni, amiből már a forgatás előtt kivettek egy történetszálat, mondván ne komplikálják túl egy későbbi főgonosszal (de a végén mégis benne maradt egy indirekt utalás, amikor Mrs. Price és David a galérián beszélgetnek)… És amiről hiába kotyogta el Willis, hogy egy trilógia kezdete, a mozis bukás után Shyamalan belefogott a Jelekbe, majd a nagy lejtőjébe, miközben a Sebezhetetlen videó forgalmazása alatt szép lassan kultfilm lett, a net terjedt, az X-Men és a Pókember pedig kirobbantották napjaink mániájának első fázisát.

Aztán oly sok bukás után, már bőven a Disney és az MCU uralta időkben Shyamalan leporolta a Sebezhetetlenből kimaradt történetszálat és kiegészítette egy teljes filmmé. De mivel ennek mibenlétéről senki nem tudott semmit, horrorként árulták az alkotást, arra is mennek a népek manapság, és bumm: a Széttörve költségvetésének 2000-szeresét(!) visszahozva messze az év legjövedelmezőbb filmjévé vált, ráadásul egy olyan csavarral, amit az internet korábban talán még nagyobb bravúr volt eltitkolni, mint a Skywalker családfát. Miközben a horrorra nem annyira vevőket meggyőzhették azzal, hogy ez simán thriller és van egy naaagy valami a végén. Elég hangos volt az álleesős tömeg. És hogy egy film az utolsó két szavával, egy név kimondásával kompletten műfajt és értelmezést váltson (de közben nem törölve az első megtekintés élményét), az szintén nem hétköznapi.

A Széttörvében az emlékezetes záráson kívül is akad amúgy előreutalás egy bizonyos vonatra, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor a Sebezhetetlen mesterműségétől azért alapvetően igen távol esett minőségében. Hiába két fantasztikus alakítás és hiába az érdekes alapötlet, műfaján belül nem lett annyira kiemelkedően friss, mint 2000-es elődje. Ezek keresztezéséből tehát önmagában sima átlagolást alkalmazva talán a kettő közé várhattuk az Üveget, de ez sajnos nem jött össze, csak a két évvel ezelőtti szint. Hisz két teljesen más műfajt keresztezve, egyszerre van itt a klausztrofób, egyhelyszínes thriller és a szuperhősséget realisztikusabban kezelő, mégis a műfaj sablonjaiból élő sztori a racionális, „biztos, hogy szuperek?” kérdéskört feszegetve. Pont, ahogy David őrlődött e kapcsán az első részben.

Noha ez elég katyvasznak hangzik, a két korábbi alapötlet még mindig kifogástalanul működik, az összekeveréssel sincs nagy gond és további jó hír, hogy mindkét előzményt kb. egyenlően kezeli visszautalások és képernyőidő tekintetében is. Nincs az az érzés, hogy ez most a Sebezhetetlen 2 a Széttörve karaktereivel, vagy fordítva, tényleg egy igen fura, de működőképes trilógiazáróként hat, csupán az első két darab egymástól független. Nem szokványos, de lehetett volna sokkal rosszabb is a kivitelezés. Pláne Shyamalantól.

Az, hogy a Sebezhetetlenből eddig nem látott kimaradt jeleneteket láthatunk, vagy hogy a 2000-res Robin Wrightot hátulról bemontírozták egy jelenkori Willis-féle emlékképbe tényleg tisztelettudó univerzumépítés, de azt is megtudhatjuk, hogy a kis Elijah milyen balesetet szenvedett pont azelőtt, hogy az anyja megvette volna első képregényét a padon hagyva. És a Széttörvéhez is tartoznak hasonlók: az ott csak bevillanó anyai bántalmazós flashback elejét is látjuk immár (nem hosszabban), és a Sebezhetetlen egyik kulcspillanatába is beleforgatták a tavaly ősszel hivatalossá tett rajongói teóriát, miszerint Kevint és anyját már láthattuk a stadion tömegében, az pedig ahogy a rendezői cameóit összeköti Shyamalan, az mesteri. Csak az a bibi, hogy ezek csupán az összefüggéseket építik és nem aktuális filmünket.

A Széttörve egyik jogos sebzési pontja az volt, hogy Kevin 24 személyiségéből (a csak videófelvételeken látottakkal együtt) összesen csupán nyolcat láthattunk. Most 20-at véltem összeszámolni a stáblista elején, ami jó hír lenne – egy önálló folytatásban. Itt viszont a negatív hangokra reagálva beletenni majdnem mindenkit, miközben McAvoy-nak is kevesebb idő jut, kicsit kényszeres. Öröm az ürömben, hogy legalább James még a nyúlfarknyi momentumok alatt is jól elkülöníthető figurákat képes hozni.

A HELL reklám és a Bosszúvágy után Bruce-nál már az is fejlődés, ha nem unott, és bár mostanra se tanult meg 50 arckifejezést, pont azt hozza, amit talán mi is gondoltunk egy jövőbeli David Dunnról. A fiaként visszatérő Spencer Treat Clark viszont érzékletesebben tudta átmenteni alakítását, és mivel egy visszaemlékezésben látjuk őt gyerekként is, ezen érzés csak erősödik. A címszereplő Porce… pardon, Üveg bőrében Samuel L. Jackson pedig még talán jobb, mint volt, bár ezt csak a játékára kell érteni, mivel karakterét már ismerjük, a vele kapcsolatos fordulatok sem annyira nagyok (nem mintha amúgy korábban azok lettek volna, legalábbis a Sebezhetetlen vége annyira nem váratlan), de üde színfolt itt.

A Jacksonnál öt évvel fiatalabb Charlayne Woodard lett egyedül rosszabb (és fölöslegesebb) Elijah anyjaként, bár őt a forgatókönyv sem kezeli túl jól. Ez mondjuk elmondható a kissé erőltetetten visszatérő Anya Taylor-Joy-ról is, aki bár ismét jól alakít és karaktere sem válik fölöslegessé (kell a Szörnynek egy kriptonit), de ahogy az eseményekbe belecsöppen az nem az igazi. Ellenben Sarah Paulsonnal, aki a film végén lévő túlírt duplacsavarig érdekes, logikus figura, szép eszmefuttatásokkal. Csak az a fránya forgatókönyv…

Az Üvegben rengeteg potenciál maradt, amit leginkább az írás miatt nem sikerült kiaknázni, mert a rendezéssel, a hangulatteremtéssel (vagy a zenei témák kombinálgatásaival) az első két film rajongóinak nem lesz gondjuk. A biztonsági kamerák által nézett snittek is beillenek az összképbe. De az, hogy vannak benne logikátlanságok, az itt kevésbé megbocsátható, mint egy Marvel-DC film során, hisz pont azoknak akar egy realisztikusabb, egyedibb mása lenni. És ez bár sikerül, sajnos azok gyermekbetegségeit is magán hordozza. Ami egy dolog. Viszont tegyük föl azt a Shyamalan twistet, hogy mindez amúgy tudatos!

Mert maga Elijah pont a képregényes sablonok alapján cselekszik, a film is rengetegszer kiszól nekünk, Superman érdekességeket kapunk és a geek képregényboltos fickó is visszatér, szóval bőven vannak egy ilyen értelmezésre utaló jelek, csak az a baj, hogy néhány igen necces elemre még Marvel/DC szemmel se tudnánk azt mondani, hogy „csak mert képregény”. És ez a film legnagyobb hibája. Meg a kelleténél eggyel több befejezése.

Akik azonban nem úgy ülnek be rá, mint a Sebezhetetlen 2-re, akkor nem érhet nagy csalódás senkit. Az egy megismételhetetlen mestermunka lett (ez most már biztos), de ha csak annyit akarunk tőle, mint a Széttörvétől, akkor mindjárt más a dolog fekvése, mert arányaiban kb. annyi és akkora szintű hibái vannak, mint annak. Ami abszolút nem egy rossz minőség, csupán nekünk nem kellett volna ekkora hype-ot keríteni, mert eseményfilmnek ez kevés.

Ám szerencsére kimondottan rossz filmnek is.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Danny Glover is a Jumanji folytatásának stábját erősíti
Következő cikk Melyik John Carpenter legjobb filmje? - SZAVAZÁS!