Csodálatos fiú (Beautiful Boy), rendező: Felix van Groeningen, szerepők: Steve Carell, Timothée Chalamet, Maura Tierney, Amy Ryan, Christian Convery, amerikai dráma, 120 perc, 2018 (12)
Érzelmi függőség
Leginkább erről szól Groeningen első, angol nyelvű rendezése, aki olyan kendőzetlen feltétel nélküli szeretettel ábrázolja az apa-fia kapcsolatot filmjében, hogy szinte ez az őszinteség teszi valahol kevésbé tragikussá ezt a történetet, ami egy drogfüggőségből kijönni képtelen fiúról szól. A dialógusok a legerősebb elemei a Csodálatos fiúnak, mégis a nagy dráma ellenére olyan szenvtelen marad, hogy bár kézzel foghatóan hibátlan, mégsem okoz bennünk katarzist, bár valószínűleg nem is ez volt a célja.
A történet középpontjában David Sheff és Nic Sheff állnak, ami egy nagyon mély, apa-fia kapcsolatot mutat be, ráadásul megtörtént események alapján. A történet David és Nic írásaiból született, akik papírra vetették ennek a szörnyű állapotnak a feldolgozását. David szabadúszó újságíró, fia, Nic is az írás felé kacsingatott, így a művészi érzékenység végig érezhető az alkotáson. Ezt támasztja alá a remek filmzene összeállítás is, ahol olyan klassz előadók számai hangzanak el, mint Mogwai, David Bowie, Sigur Rós vagy Zola Jesus. A cím is egy azonos című John Lennon számra utal, amiben az apa a fia félelmeit, démonait, ágy alatt bujkáló szörnyeit próbálja meg kiirtani és ezzel biztonságban tudni gyermekét. Hasonló árnyék ez a drogfüggőség is, amit ezúttal javarészt az apa szemszögéből élhetünk át: a Beszélnünk kell Kevinről óta tudjuk, hogy nagyon fontos nézőpont. Bár az említett filmben egy anyának kell feldolgoznia és a közvélemény dühét kiállnia, amiért a fia egy iskolai mészárlás résztvevője volt, itt egy apának kell elviselnie és erőn felül támogatnia azt, hogy fia nem csak magát, hanem az új családja életét is tönkreteszi.
David elvált és új feleségétől már két gyermeke is született. Nic először apjával és új családjával próbálja meg „elviselni” az életet, majd az első sikertelen leszokásai után elköltözik édesanyjához, ahol szintén nem találja meg a helyét a világban. Az alapfelállás remekül ábrázolja, hogy a függőség egyáltalán nem válogat. Nic mindkét oldalról teljeskörű szeretet kap, a családja mindkét fele a középosztálytól kicsit tehetősebbek, így nélkülöznie sem kellett soha. A leglíraibb pillanatok számomra az apa-fia beszélgetéseken kívül azok voltak, ahol rávilágítottak, mennyire édes is lehet a testvéri szeretet. Nic hazalátogatásai során egyértelmű hangsúlyt kapott fiatal fiútestvérével, Jasperrel való szoros kapcsolata. Iszonyat aranyos és őszinte pillanatai voltak a kettejük kapcsolatának ábrázolása során, ahol a gyermekek naiv- és valódi szeretetét sikerült a lehető legjobban bemutatni.
Nic viszonylag korán kezdte a szerek használatát, először egy kis fű, majd LSD, kokain és végül jöhettek az intravénás szerek, melynek Amerikában az egyik legkedveltebb verziója a metamfetamin. David és Nic kapcsolatának hiteles átadásához szükség volt a két remek színészre is. Steve Carell már rég nem tartozik azon karakterszínészek közzé, akit csak vígjátékban lehet elképzelni, ugyanis már A hivatal című sikersorozata óta tisztában vagyunk vele, hogy tud nagyon is komoly lenni (főleg az utolsó részekben). Majd jött a Foxcatcher, ahol aztán főleg bebizonyította, hogy nagyon erős és mély karakterek ábrázolására is képes, ami talán most teljesedett ki Timothée Chalamet oldalán. Az újgenerációs színésztehetség a Szólíts a neveden zsigeri profizmusával mindenki szívébe belopta magát és bár itt egy mondhatni nagyon tipikus, lecsúszás és felemelkedés közötti állapotokat mutat, játéka emiatt végtelen szélsőséges, egyben nagyon hiteles.
A drogfüggőséget nem, mint betegséget diagnosztizálja, hanem mindenkiben jelenlévő állapotként jelenik meg, azonban az már egyéni döntés, hogy az addikcióba ki csúszik bele és ki nem. A dramaturgia felépítése emiatt nagyon jó és egyedi, köszönhetően az írói vénával megáldott szereplőknek, ahol egyrészt Nic is tökéletesen meg tudja fogalmazni és le tudja írni, hogy melyik drogra miért szokott rá, David pedig próbálja fiát kirángatni ebből a létállapotból azáltal, hogy kutat a drogosok és a szerek pszichológiája és kémiája után. Azonban folyamatosan érezzük, hogy minden hullámhegy után egy hullámvölgy érkezik és teljes mértékben egyetértünk David döntéseivel, hiszen egy ponton túl már új családjára és az ő lelki egészségükre is gondolni kell. Mindezeket figyelembe véve azonban semmilyen megdöbbentő csúcspont nincs a filmben, ami kizökkentene minket a hétköznapokból: sem a kilátástalanság mély bugyraiba nem visz minket elég mélyen bele, sem az üdítő reményteli kigyógyulás lehetőségével nem kecsegtet – ami nem is feltétlenül baj. Azonban mindenképp fontos alkotás abból a szempontból, hogy megismerjük, miket élhet át egy szülő és hogyan képes ezt kezelni, ha a saját családjában ilyen történik.
A filmes díjátadókon mindenképp tarolni fog, mert nagyon nem tipikusan fogja meg a témát, kivitelezésben pedig egy nagyon együttérző alkotás, ahol valóban a karakterek közti viszony kapta a főszerepet. Prevenciós célokra is kiváló, de szülőknek is tanulságos történet, hogy miként lehet egyáltalán egy ilyen esethez is normálisan és magas érzelmi intelligenciával hozzáállni.
