Hidegháború – Kritika


Hidegháború, rendező: Pawel Pawlikowski, szereplők: Joanna Kulig, Tomasz Kot, Borys Szyc, Agata Kulesza, Cédric Kahn, lengyel dráma: 88 perc, 2018 (12).

Nagyszüleink meséje

Sosem szerettem a filmelőzeteseket. A többségük profitorientált marketingtermék, melynek egyetlen rendeltetése hogy lenyomja a közönség torkán a végleges alkotást, akár a megtévesztés erejével. Megannyi alkalommal lábadt könnybe a szemem, állt fel a szőr a hátamon egy-egy jobban sikerült trailer láttán, hogy aztán a végtermék fájdalmas csalódást okozzon. Épp ezért eleinte a Hidegháború kedvcsinálójával kapcsolatban is szkeptikus voltam. Még az Átkelés madarai sajtóvetítésén futottam bele az alig két perces, de annál lenyűgözőbb videóba. A beszédet teljesen mellőző előzetesből egy igazán kimért, mélyenszántó mozi képe rajzolódott ki, tipikus ínyencség a filmes sznobok számára. Ám korábbi kudarcaimból kiindulva nem ragadtattam el magam túlságosan és hamar kivertem a fejemből a látottakat. Ám mikor arra került a sor, hogy egy fagyos vasárnap délután végre megnézzem a filmet, minden kételyem eloszlott. Mert szavamra, a Hidegháború előzetese nem ver át…

Az egész film olyan, mint Ken Follett évszázad-trilógiájának egy fejezete. Pazar történelmi korkép, némi románccal megfűszerezve, amit egy Wiktor nevű komponista és az általa felkarolt népdalénekes, Zula szerelme biztosít. Ők az ötvenes évek Lengyelország zenei szférájának sztárjai, az alkotók, akinek munkájában egyszerre elevenedik meg hazájuk kultúrája és a proletárforradalom dicsősége. Viszonylagos boldogságban is élnek, már amennyire azt a szocialista Lengyelországban lehet. Ám egy berlini fellépésük során Wiktor disszidál, míg Zula a maradás mellett dönt. Ez alapozza meg a se veled, se nélküled jellegű szerelmi drámájukat, ami ugyanúgy játszódik  a nyugati, mint a keleti színtéren.

A két térség és életszemlélet közti különbség pedig roppant élesen kirajzolódik, a film egy erőteljes metaforával érzékelteti ezt a szakadékot. Wiktor szökése közben a kamera egy kelet-berlini klubhelyiséget pásztáz, ahol a mindig kimért és illedelmes szocialista ifjúság múlatja az időt. A háttérben a Katyusa című orosz népdal szól. Majd egy hirtelen vágás és máris Párizs egy dohányfüstös, szenvedélyes dzsesszaktusoktól hangos lebujában járunk. A két helyszín és hangzásvilág közti eltérés olyannyira drasztikus, hogy a közönség rögtön megérti, a szereplők élete már sosem lehet olyan, mint korábban.

Hát nem is lesz olyan. Wiktor és Zula tehetetlenül vacillál Kelet és Nyugat, két a végletekig eltérő kulturális közeg és életvitel között. Kiszolgáltatottságuk már-már szánni való. Ők a történelem áldozatai, azok az emberek, akiknek számítását újra és újra keresztülhúzta a 20.-ik század politikusainak hazardírozása. Az ötvenes évek Európájának kegyetlen forgatagában mindössze egyetlen dolog állandó számukra. Elévülhetetlen szerelmük.

Az a szerelem, ami átível államhatárokon, politikai meggyőződésen és a hangzatos ideológiák sokaságán. A szerelem, melynek tükrében az idő teljesen relatív, hiszen egyetlen mámoros pillanat sokkalta többet nyom a latban, mint megannyi szenvedéssel eltöltött esztendő. Ezzel a jelenséggel a film sokat játszadozik. Számos jelentre emlékezhetünk, ahol hosszú másodpercekig minden mozdulatlan, mintegy kitartva a boldogság oly múlandó szépségét. Aztán megrezdül egy levél, a szél felkavarja a háttérben meghúzódó látképet és a szereplők rögvest visszazuhannak szegényes valóságukba.

Ilyen módon az egész filmet egy mélyen nyomasztó, de valahol mégis gyönyörű melankólia járja át. Mindezt pedig csak felerősíti a fekete-fehér képi világ, ami lubickol a kettészakadt Európa kulturális kavalkádjában. Lehengerlően tálalja a lengyel vidék igéző szépségét, majd néhány jelenettel később hasonló hozzáértéssel mutatja be Párizs már sokszor látott éjszakai forgatagát. Itt kiváltképp figyelemreméltó a fény-árny játékok használata, ami leginkább a negyvenes évek noirjainak képi világát idézi. Egy felettébb kreatív, mondhatni korszakalkotó technikai érdekesség ez, ami egész biztosan a jövő operatőrképzéseinek alapvető tétele lesz.

Persze mindemellett a színészi játékot sem érheti panasz. Noha egyikük sem hollywoodi szupersztár, de mind Tomasz Kot és mind Joanna Kulig kellően helytáll. Különösen a nő játéka lehet emlékezetes, aki egyfajta lengyel Jennifer Lawrenceként formálja meg Zula karakterét. Játéka kellően dinamikus, remekül bemutatva szabadságvágy és hazaszeretet a nőben lezajló párviadalát.

Ez a kettőség pedig az egész filmben jelen van. Hiszen mindamellett hogy a Hidegháború remekül tálalja Wiktor és Zula tragikus szerelmi történetét, képes bemutatni azt a korszellemet, ami a rendszerváltás bekövetkeztéig ezt a hányattatott sorsú kontinenst jellemezte. Épp ezért a film ugyanúgy megérinti a nézőt, függetlenül attól, hogy a vasfüggöny keleti, vagy épp nyugati oldalán élt e. Olyan történet ez, amely bármelyikünk őseivel megeshetett volna, nem is véletlen hogy Pawel Pawlikowski rendező a szüleinek dedikálta a munkáját.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Huszonöt év után újra műsorra tűzik a Sátántangót a Berlinalén
Következő cikk A Mediciek hatalma 2. évad - kritika