Dermesztő hajsza – kritika


Dermesztő hajsza (Cold Pursuit), rendező: Hans Petter Moland, szereplők: Liam Neeson, Emmy Rossum, Laura Dern, angol akciótrhiller, 118 perc, 2019. (16)

Svéd húsgolyó a Mekiben

A hókotró vezetőjének fiát a drogmaffia elteszi láb alól, ő pedig bosszút áll. A Dermesztő hajsza egy nálunk is nagy sikerrel vetített skandináv mozi remake-je, melynek nemzetközi premierjét különösebb felhajtás nélkül tartották meg a főszereplő rasszista kijelentése miatt. Ettől elvonatkoztatva meglepősen humoros és szórakoztató.

Nels Coxman (Liam Neeson) hókotrót vezet a síturizmusból (részeg és füvező fiatalokból) élő Kehoe kisvárost a nagyvilággal összekötő utakon. Fia, Kyle (Micheál Richardson) a helyi repülőtéren dolgozik rakodómunkásként, mindannyian a település köztiszteletben álló polgárai. A reptéren történik a Denverből érkező kábítószer elosztása, ami a közeli rezervátumra tekintettel az indián közösség hatáskörébe tartozik. Mikor Kyle kollégája meglovasít egy adagot (vagy valami hasonló), a denveriek a fiút is elrabolják és végeznek vele. A város díszpolgárának frissen megválasztott Nels megpróbálja kideríteni az igazságot és miközben az ügyben érintettek elkezdenek hullani, mint a legyek, felesége (Laura Dern) tehetetlenségében lelép. A denveri banda feje, Viking (Tom Bateman) egyre idegesebb, mert sorra tűnnek el a legjobb emberei. Az indiánokra gyanakszik, akiknek vezetőjével még az apja kötött egyezséget, ezt azonban semmisnek tekinti és megkezdődik a háború. A rendőrség vegyesen áll hozzá a dologhoz, a 30 éves tapasztalattal bíró öreg rókát nem igazán hatja meg, hogy a drogterjesztők ölik egymást, a fiatal kolléganő azonban lelkesen veti bele magát az ügybe. Nels nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen nem csak a lebukás veszélye fenyegeti, hanem egyenesen az élete a tét.

A filmtörténelemben nem először fordul elő, hogy valaki a saját filmjének feldolgozását is megrendezi (pl. Alfred Hitchcock – Az ember, aki túl sokat tudott 1934 és 1956, Michael Mann – Made in L.A. 1989, Szemtől szemben 1995, Michael Haneke – Furcsa játék 1997 és 2007). Ez lehet egy nem amerikai (legtöbbször nem angol nyelvű film) hollywoodi feldolgozása, vagy egy kisebb költségvetéssel készült alkotás újragondolása nagyobb büdzsével és nevekkel. A Hanta-palinta (1991) és az Apám, a hős (1994) abból a szempontból érdekes, hogy nem a rendező, hanem a főszereplő (Gérard Depardieu) személye egyezik (A magas barna férfi… és a Magas szőke férfi… esetében csak a sztorit vették át). Hans Petter Moland norvég rendező (Palackposta) 2014-es Az eltűnés sorrendjében moziját szerettük, de mint sok más nem angol nyelvű filmet, az Egyesült Államokban csak néhány vásznon tűzték műsorra, így 50 ezer dolláros bevételt produkált.
Moland az angol nyelvű változatot is megrendezhette, a forgatókönyvet Frank Baldwin írta át (ezen a téren egyáltalán nem nevezhető rutinosnak, de nem is kértek tőle lehetetlent). A filmet a StudioCanal készítette és a kanadai Brit Columbiában forgatták. A havas táj és a hókotró motívum (elég félelmetes külsővel bír egy ilyen szerkezet) megmaradt, Kehoe városát a képeslapokra kívánkozó, 5 ezer fős lélekszámú Fernie alakította.
A filmben sok a kanadai színész (a skandináv vonal erősítésére Michael Eklund svéd felmenőkkel bír) és az indián közösség is érintett (a Fehér Bikát alakító country zenész és színész, Tom Jackson pl. anyai ágon krí indián származású). Mellettük feltűnnek a mindig szívesen látott nagy öregek (William Forsythe Brock Coxman szerepében) és fiatal tehetségek (a rendőrnőt alakító New York-i Emmy Rossum) is.

A zeneszerzést az angol George Fentonra bízták, aki otthonosan mozog a vígjátékok, ismeretterjesztő- és akciófilmek világában is, és valóban, a táj szépsége annyira magával ragadja az embert, hogy szinte már valamelyik ismeretterjesztő csatornára kívánkozik, ugyanakkor akcióból és humorból sincs hiány. A fényképezés a norvég Philip Øgaard munkája. Bár cselekményét tekintve a két film gyakorlatilag megegyezik, mégsem beszélhetünk szolgai másolatról. Havas táj ide vagy oda, hamisítatlan amerikai kisvárosi hangulatot kapunk (olyan „fargos”) és a humort is ehhez igazították. Kellően fekete, de a skandináv stílust nem erőltették rá.
Ami talán a legérdekesebb, hogy Neeson sokkal hitelesebb, mint bármelyik Taken filmben és annak klónjaiban. Egy megtört valaki, aki nem rendelkezik semmilyen rendőri vagy ügynöki múlttal (legalábbis ez nem derül ki róla), egyszerűen csak szeretné kideríteni az igazságot. Természetesen, amikor megtudja, hogy valakinek köze van a fia halálához, azt hidegre teszi, de nem azzal a szenvtelen profizmussal, amit az utóbbi időben megszokhattunk tőle. Oké, láthatóan belejön a végére, de azért megviseli a halál ténye és látványa.

Összegzésképpen egy, az eredetitől stílusában és hangulatában némileg eltérő, szórakoztató és őszinte filmet kaptunk rengeteg dróthálóba csavart és folyóba dobott rosszfiúval.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Az Oscar legjobb film kategória jelöltjeinek őszinte előzetesei
Következő cikk A legjobb film kategória Oscaros záróképsorai (1927-2016)