Elrabolt világ (Captive State), rendező: Rupert Wyatt, szereplők: Vera Farmiga, John Goodman, Ashton Sanders, amerikai sci-fi, 109 perc, 2019. (16)
Elrabolt 109 perc
Rupert Wyatt saját gyermeke ez a film, a forgatókönyvet feleségével közösen írta. Csak nagy nehézségek árán sikerült átverekedniük magukat a stúdión, aminek a szoros költségvetés volt az ára.
Az idegenek egyszer csak megjelentek, majd egy rövid hatásbemutatót követően az emberiség lement kutyába. A törvényeket azóta ők hozzák, egy évtized telt el, rend és biztonság uralkodik, teljes az egyetértés a világ kormányai között. Mármint abban, hogy a kipusztulásnál még a szolgasors is jobb (nem, nem az). Miközben a humanoid tarajos sülhöz hasonlító idegenek szép csendben kitermelik az ásványkincseinket, ezerrel működik a demokrácia, ami leginkább arról szól, hogy akinek nem tetszik a rendszer, azt egyszerűen kilövik a világűrbe, hogy ott méltatlankodjon.
Van polgármester, meg rendőrség, meg stadionok (ahol a megszállókat lehet ünnepelni), meg munkája mindenkinek, de valahogy mégsem az igazi. Gabriel Drummond (Ashton Sanders) egy olyan helyen dolgozik, ahol az emlékek lementése (a fegyverek után a mobiltelefonokat, PC-ket, laptopokat, digitális fényképezőgépeket stb. is begyűjtik), illetve a fizikai adathordozók megsemmisítése történik. Gabriel bátyja, Rafe (Jonathan Majors) egy idegenek elleni akcióban vesztette életét. Neki ugyanúgy gondjai vannak a rendszerrel, de egyelőre nem szándékozik értelmetlenül meghalni. Szerencsére itt van nekünk William Mulligan (John Goodman) nyomozó, akinek feladata a renitens elemek kiszűrése, de mivel a fiúk apjával szolgált korábban, igyekszik – több-kevesebb sikerrel – Gabrielt távol tartani a balhéktól. Feladatával összefüggésben William egy Jane Doe (Vera Farmiga) nevű prostituáltat látogat, akiről csak az nem látja, hogy nem egy átlagos prostituált, aki az elmúlt száz évet kómában töltötte. Mivel közeleg a békés egymás mellett élés évfordulójának megünneplése és úgy hírlik, a megszállók helyi vezetője is tiszteletét teszi az eseményen, mind a rendvédelmi szervek, mind pedig az ellenállás mozgósítja az erőit. A kérdés pedig nem más, minthogy Gabriel a bátyja nyomdokaiba lép vagy sikerül kimaradnia mindebből.
A egész valamiért a Reinhard Heydrich elleni merényletről szóló filmekre (HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják, Anthropoid stb.) emlékeztet. A megszálló hatalom kegyetlenségét egy személyben megtestesítő kormányzó megölésére vállalkozó, maroknyi bátor férfi és nő az életét kockáztatja a szabadságért, mindezt egy olyan környezetben, mely a totális kontrollra, a megfigyelésre, lehallgatásra és besúgásra épül. Ehhez meg kell (kéne) ismerkednünk a megszállók szándékával és a célok elérése érdekében bevetett eszközökkel, magával a gonosszal, annak gondolataival és torz személyiségével, valamint a merénylők hátterével és motivációjával. Ezt követi (követné) az akció megtervezése és végrehajtása, a siker vagy kudarc, az elért eredmények (már ha vannak) és az esetleges megtorlás.
A dolog lényegét tekintve mindegy, hogy nácikról, földönkívüliekről vagy tengerimalacokról van szó, mint ahogy az is, hogy a sztori valós vagy kitalált. Az Elrabolt világ 25 millió dollárból készült (a Distric 9 30-ból és lám, mennyire tud működni), CGI orgia és sztárgázsik helyett máson van a hangsúly. A majmok bolygójával nagyot alkotó Rupert Wyatt (a forgatókönyvet feleségével írta és verekedte át a stúdión) inkább lepukkant helyeken operál egy szomorú szemű John Goodmannel (és a Bijou Brigitte teljes árukészletét magára aggató Vera Farmigával). Az idegenekkel megspékelt orwelli világban, mint alapötletben rengeteg a potenciál. A cselekményben komolyabb ráfordítás nélkül is működhetnének az általam fentebb leírtak (szabadságharcosok vs. megszállók), de a film mégsem tud komolyabb érzelmeket indukálni. Rengeteg a kérdőjel, nem tudjuk, mi miért történik és ki kicsoda stb. Az Elrabolt világ különösebb felhajtás nélkül jött és jó eséllyel így is fog távozni, bár a közvetített gondolatok okán idővel akár még bűnös élvezet (kultfilm?) is válhat belőle.
