Briliáns barátnőm 1. évad – kritika


Briliáns barátnőm (My Brilliant Friend – L’amica geniale), író: Elena Ferrante, szereplők: Margherita Mazzucco, Gaia Girace, olasz-amerikai drámasorozat, 50 perc, 1 évad, 2018- 

Az HBO jóvoltából megszületett Elena Ferrante Nápolyi regényeinek adaptációja, amiben két lány félelmetes és varázslatos, hatvanéves barátságát mesélik el, aminek hangulata olyan, mintha egy nagyon fura szövetet simogatnánk, aminek az egyik oldala bársony, a másik viszont egy durva tapintású posztó.

Az olasz sorozat producere Paolo Sorrentino, akinek az Oscar-díjas A nagy szépséget és Az ifjú pápát is köszönhetjük. Pontosan ilyen típusú csodát kaptunk a Briliáns barátnőm jóvoltából is, mint az említett művek, ami az olasz RAI és az HBO gondozásában készült és nagyon pontosan igyekszik követni Elena Ferrante regénysorozatát, ami négy részes, így valószínűleg még további három évadra számíthatunk, amiből a második még idén kijön.Hihetetlen hangulatteremtéssel rendelkezik a sorozat, ami valamikor napjainkban kezdődik, de csak pár perc erejéig, amikor is az egyik szereplő elkezdi elmesélni a barátságát, ami 60 évet ölel föl és olyan intim közelségbe engedi ezzel a kapcsolatbemutatással a nézőt, amit csak visszafogott lélegzettel lehet végig nézni. Rögtön meg is érkezünk a gyermekkorukba, ami a veszélyes és csodás Nápoly utcáin játszódik és ahol két, nagyon különböző személyiségű kislány, egy szenvedélyes és egész életüket meghatározó barátságba kezd. Lilu és Lenú olyan közegben élnek, ahol minden piszkos: a gyerekek, az utcák, az életek, a családok titkai, de minden mocsok ellenére mégis már az első pillanattól kezdve átüt valami megfogalmazhatatlan báj és ősi kedvesség, ami ezekből az őszinte és tiszta szereplőkből árad. A két kislánynak köszönhetően látjuk és érezzük minden porcikánkban, hogy milyen egy bimbózó, még érdek nélküli barátság, amiben örök szövetséget kötnek a résztvevők. Egy játékbaba cserével indul minden, aztán közösen veszik meg az első könyvüket, amit rongyosra olvasnak és egyik nap még az iskolából is ellógnak, hogy láthassák a tengert, vállalva ezzel egy kiadós otthoni verést a lázadó magatartásukért. Azonban végig érezzük, hogy minden egyes mozdulat megéri nekik. Pedig a két kislány borzasztóan különböző, az egyikük lázadó, ösztönös zseni, akinek már a tekintete is lángol a vadságtól. A másikuk viszont csendes, és szintén okos, de inkább szorgalmának köszönheti az eszét és sokkal félősebb. Mintha egy törékeny üvegszilánk és egy kőkemény betondarab találna egymásra. Ami azonban közös bennük, az az életkörülményeik, amibe szinte semmi áron nincsen beleszólásuk és az iszonyatosan erős korrajznak hála, erről meg is győznek minket. A közösség zárt és itt nem erény a tudás, sőt a tanulás csak elveszi az időt attól, hogy a gyerekek minél előbb elkezdjenek dolgozni. A szegénység tombol, a környéket az uzsorások uralják és a végtelenül szexista társadalomban napi rutinnal csattan a nők és a gyerekek arcán a férfiak keze. A szerényebb lány szerencséje azonban az, hogy mégis tovább tanulhat, míg az éles elméjű másik hamar apja keze alatt kezd el dolgozni és kiemelkedő tudása így egyértelműen és dühítően kárba vész. Ekkorra a lányok már kamasszá cseperednek és csupa új élethelyzetben találják magukat, ami miatt olykor el is távolodnak egymástól mind fizikailag, mind lelkileg és egy idő után megkezdődik a rivalizálás is kettejük közt. Az egyik csodálja a másikat, a másik viszont azt szeretné, hogy együtt éljenek meg miden fontos pillanatot, ami szembe jön velük. Minden egyes konfliktusuk az életük során újra és újra lágy barátsággá olvad, mintha az idő előrehaladtával egyre jobban tudatosulna bennük, hogy valahol összetartoznak.

A Briliáns barátnőm egy zaklatott mese, amiben pont annyi a mocsok, mint a varázslat és erre csak ráerősít Max Richter zenéje, ami minden drámai pillanatot a végtelenségig kimaxol. A casting során hibátlanul választották ki a gyerekszínészeket, akik félelmetesen hasonlítanak az idősebb kori önmagukat játszó szereplőkre. A sorozat közepe egy kicsit veszt a lendületéből, ami valószínűleg azért történhet meg, mert ezt a tömör, kettős érzést kiváltó csoda-világot, amit kínál, nehéz folyamatosan befogadni és feldolgozni.

Sorrentio kéznyoma, olaszos vadság, mesebeli történet, brutális realitás és valami megfoghatatlan varázslat, röviden ennyi a Briliáns barátnőm, aminek valószínűleg kötelező darab lesz mindegyik évada.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Russell Crowe már most bejelentkezett a tévés díjakra
Következő cikk Az Idétlen időkig összes napja egyszerre elmesélve