Fekete tükör (Black Mirror) 5. évad – kritika


Black Mirror (Fekete tükör), készítő: Charlie Brooker, szereplők: Anthony Mackie, Andrew Scott, Topher Grace, Miley Cyrus, Fionn Whitehead, Will Poulter, amerikai antológia dráma, sci-fi, 67 perc, 1 + 3 rész, 5 évad, 2011 –

Kényelmes beletörődés

A Black Mirror ötödik évada visszatért a kezdeti struktúrához: csak három résszel jelentkezik, de azok legyenek nagyon velősek és elgondolkodtatóak. A második vállalás teljesül is, azonban a túlságosan optimista kicsengés valahogy nem áll jól ennek a sorozatnak, ami mindegyik részben feltűnik. Az évad előtt, decemberben kijött egy interaktív rész Bandersnatch címen, amiről szintén lesz most szó, főleg, hogy az a legkiemelkedőbb eleme a visszatérő részeknek.

A sorozat antológiai jellege miatt megszokhattuk, hogy nemhogy nem függenek össze az évadok, de még a részek is teljesen már műfajúak és hangvételűek, azonban a mondanivaló összeköti őket. Megszokhattuk azt is, hogy a történetek mindig a jövőben játszódnak, legyen az közeli vagy távoli, de mindig egy már létező high-tech applikáció vagy kütyü továbbgondolásából adódó komplikációkat vizsgál a sorozat. Azonban ez az évad más, mint a többi, ugyanis szeretne még inkább a jelenbe hozni minket és még jobban beparáztatni, így az egy-két évvel ezelőtti múltba kalauzol el bennünket, ahol épp csak megjelenik a VR a háztartásokban, ahol a legnépszerűbb közösségi médiafelület már az ember minden élethelyzetére kihat és ahol MI-al rendelkező robotokat már meg tudjuk venni magunknak otthonra is, hogy legyen kivel beszélgetni. A három epizód pedig ezek kezdetleges megjelenésére és az ezzel való ismerkedésre épít.Az első rész Vérszomjas viperák (Striking VIpers) néven nagyon őszintén ábrázolja a házasság „unalmas” létét és azt, hogy ebben a számítógépes játékok miként tudnak segítséget nyújtani. A negatív kicsengések ellenére egyfajta megoldást próbál meg adni, hogy hogyan tudjuk a technikát úgy beintegrálni a vágyaink és szürke életünk mindennapjaiba, hogy ne bántsunk meg vele senkit. Valamint nagyon jól átadja, hogy a részben szereplő 30-40-es korosztály, akik félig a materiális, félig pedig a technicista közegben szocializálódtak, hogyan tudnak meghasonlani a valóság és a valóságosnak hitt virtuális lét között, hiszen nem képes az ember még most beismerni, hogy hiába él és cselekszik az interneten, annak érzelmi és mentális hatásai a való életben csapódnak le az emberen és a szociális viselkedésen. Ebből az aspektusból pedig a hűség is átértékelődik és megjelenik a homo-,transz-, bi-, poli-,pánszexuális mellett egy újfajta szexualitás is, a „gaming sexuality”, aminek vélhetően igen nagy relevanciája van.

A második részben, a Szilánkokban (Smithereens) visszavisz minket a Black Mirror „otthonába”, Angliába, ahol a zseniális Andrew Scott játékát figyelhetjük meg egy kétségbeesett Uber sofőrként, aki túszul ejt egy fiút. Nagyon erős felhangja van, talán a legaktuálisabb problémát mutatja be ez a rész, ami manapság a fejlődő nyugati társadalmat érinti. Az állandóan az okostelefonjukat nyomkodó zombik, akik vezetés közben sem képesek levenni a szemüket az appokról, veszélyesebbek és többen vannak, mint az ittas sofőrök. Hiába büntetendő ez a fajta viselkedés vezetés közben, mégis itt a másodperc tört része is számít. Aktuális, elgondolkodtató, nagyon jó Facebook revans, viszont a magát is kívülről meglátó cégvezető elismeri és átértékeli találmánya súlyát, így itt sem indulunk el a teljes pusztulás felé.

A harmadik rész, a Rachel, Jack and Ashley Too talán a második évad Waldojára hasonlít, hiszen itt is egy megkreált személy iránt rajonganak az emberek. Párhuzamosan fut a történet egy testvérpár szomorú életén keresztül, akiket anyjuk halála után egyedül nevel az apukájuk, és egy sztár, Ashley O (Miley Cyrus kellemetlenül görcsös játéka sajnos sokat rontott az összképen) magánélete fonódik össze egy okosbaba segítségével, ő lenne Ashley Too. A mesterséges intelligencia, a popszakma kizsákmányolása és az idolok megdöntése a fő témája, azonban ezt olyan hétköznapi módon sikerült ábrázolni, amit nem vártunk ettől a sorozattól. Sőt. Az egész évad végkicsengése nagyon pozitív és inkább egy könnyedebb esti kikapcsolódás, mintsem egy földhözb@szós, megrágós, majd kiköpős, sokkoló, traumatikus „fekete tükör” a közeljövőből, ahol úgy beszippant ez az álságos világ, hogy egyetlen kiskaput sem látunk, amin ki lehetne jutni.

Az évadot megelőző, különálló interaktív Bandersnatch (magyarul Gyilkanyessz-nek fordították…..) volt talán az egyetlen ilyen epizód, ha ezt is az évadhoz vesszük. Interaktivitása lévén nagyon sok kritika érte, valójában ez is a játék része, ami szintén a dramaturgia alapját képezi, és nem csak a döntéseink, hanem maga a jelenlétünk a kulcsa a történetnek.

1984-ben egy srác egy döntéshozós videójátékot fejleszt és lassan a rabjává válik ennek a rendszernek, mely szerint nem létezik szabad akarat. A döntéseink következményei úgy vannak megalkotva, hogy ha esetleg nem a megfelelő irányba tereljük a sztorit, akkor egyből visszatérhetünk a bonyodalomhoz a Netflix felületén keresztül. Egyébként nem ez az epizód találta most fel a spanyol viaszt, már rengeteg hasonló interaktív dolog volt (film, játékok), de ott csúcsosodik ki a lényege, hogy magában a történetben az, hogy mi dönthetünk a főhős sorsa felett, alapvető elmezavart okoz nála és irracionális döntéseket hozunk mi is helyette. Az egész rész ezáltal egy óriási metaönreflexió. Minden alternatívát egyébként végig lehet nézni a végén, így azt sem érezzük, hogy valamiről lemaradtunk, valamint végre az online streaming is megcsillantotta még egy előnyét és aktívan belevont minket a cselekménybe. Jogos a kétség, hogy miért kell egy alapjáraton passzív tevékenységhez ilyen szinten hozzányúlni, mert a sorozatokat azért nézzük, hogy ehhez értő szakemberek olyan sztorikat konstruáljanak számunkra, ami nekünk, a székben ülve elállítja a lélegzetünket vagy elgondolkodtat vagy szórakoztat minket. Én is szkeptikusan álltam a dologhoz, de itt ugye egyszeri esetről van szó és nagyon klasszul sikerült. Nagyon más, mint a Telltale Games által kiadott játékok, hiszen nem mindig a döntésünk a lényeg, hanem a jelenlétünk számít, így a végére egy nagyon klassz nosztalgia epizódot kapunk 8 bit-es grafikákkal, összeesküvés elméletekkel és izgalmas dramaturgiával. Tele van easter eggel a korábbi részekre vonatkozóan (jelek, karakterek) és a társadalomra való reflektálás is megmarad, ahol hozzánk, VoD csatornák felhasználóihoz szóltak, miszerint ami régebben lineáris tv-n futott és kötelezően adott volt, ma már mi választhatunk, hogy milyen igényünknek feleljen meg a saját televíziónk.
Így összességében egy különálló filmként is tekinthető ez az epizód a másfél órás játékidejével, ha minden opciót végignézünk, az egész évadra vonatkozóan pedig reméljük később visszatér a dark-osabb vonal és nem kell elnevezni a sorozatot White Mirror-nak.

5. évad:


Bandersnatch:

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk X-Men: Sötét Főnix - kritika
Következő cikk 9 kedvenc afrikai akciófilm jelenetünk, amiket nem lehet elégszer látni