Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows) 1. évad – kritika

Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows), készítők: Jemaine Clement, Taika Waititi, szereplők: Kayvan Novak, Matt Berry, Natasia Demetriou, Harvey Guillén, Mark Proksch, amerikai áldokumentarista vígjáték, 30 perc, 1 évad, 10 rész, 2019 –

Hétköznapi marhaságok

A legtöbb sorozat sajnos súlyosan kínossá tud válni, ha egy film alapötletére építkezve próbál meg az egyébként kisebb játékidőből egy legalább tíz részes szériává duzzadni, azonban már 2014-ben, a film megjelenésekor a Hétköznapi vámpírok sorozatért kiáltott, aminek pluszban kedvezett az is, hogy ezt az egyedi humorral megáldott alkotást az eredeti készítők, Clement és Waititi jegyzik most is. Iszonyat jó lett a végeredmény, a mai sitcom felhozatalban az egyik legjobb, felérve hasonló áldoksis társaihoz, a Városfejlesztési osztályhoz és A hivatalhoz.Taika Waititi behozta Hollywoodba az új-zélandi humort és milyen jól tette. A rendező/író/színész olyan egyszerű abszurd humorral bír, hogy a Thor: Ragnarök is csak miatta vált emlékezetessé, a Thor: Sötét világra meg már senki nem emlékszik. De tényleg, abban mi is volt? Költői kérdés, azonban érdemes arra kitérni, hogy Waititi mennyire megtalálta a hangját az évek során és mennyire jó, hogy ezt a sorozatot is most átültethette amerikai közegbe. Így még abszurdabbá és nagyon is társadalomkritikussá vált az egész sorozat felhangja.

A történet szerint három vámpír, Nandor, Laszlo és Nadja (igen, a magyar nevek rendszeresek, hiszen a „transzilvániai” vámpír sztereotípiát esze ágában sincs felülírni, ez is adja az ősi és dohos atmoszféra báját) albérletben lakik Staten Island-en, ahol velük él egy különleges személy is, aki kivételesen nem éjszakai lény. Ő Colin Robinos, az energiavámpír! Már ez az alapszitu is irtó szórakoztató, ráadásul itt van még egy fő karakter, Nandor inasa, Guillermo, aki már tíz hosszú ideje szolgálja gazdáját arra várva, hogy egy szép napon őt is vámpírrá változtatja. Az egész pikantériáját az adja, hogy ez egy áldokumentarista sorozat, hasonlóan, mint a Modern család, A városfejlesztési osztály vagy A hivatal, így időnként beszélő fejes módon a kamera elé ülnek és mesélnek a történésekről. A stáb egyébként olykor-olykor szerepel is az epizódokban, mikor valami veszélyezteti vagy kellemetlen szituációba hozza az operatőröket, de ezt is borzasztó vicces formában jelenítik meg. A sorozat előnye, hogy nem akarja lenyúlni semmilyen formában a film sikerét, hiszen a történet azzal párhuzamosan zajlik, így nem egy reboot, hanem egy másik térben, másik vámpírokkal játszódó történet, akik Új-Zéland helyett Amerikában próbálják meg élni hétköznapi életüket.
A hangsúly a mindennapokban rejlik, az apró részletek teszik iszonyat szórakoztatóvá ezt a sorozatot. A különböző vámpírrituálék, a hatalmas, több ezeréves vámpír, Baron Afanas éjszakai partizása, az emberekkel való kellemetlenül vicces kommunikációjuk, az egymáshoz fűződő viszonyuk, meg már eleve az, ahogy Nandor azt mondja „Guillermo” azon a végtelenül vicces akcentusán, óhatatlanul elröhögöd magad. A zenei választék nagyon hatásos, a díszletek szuperek, az ódon, kastélyszerű ház borzasztó abszurd, a kosztümök pedig főleg az utcán sétálgatva érik el igazi hatásukat. Mindegyik roppant autentikus, ahogy a popkultúra idézgetése is a sorozatban, hiszen megkapja a magáét jócskán az Alkonyat is, na meg a klasszikus Nosferatu-t is megtanuljuk ezek után a helyén kezelni. Persze mindezt vámpírszemszögből.

Minden karakter egy külön kuriózum, mindegyik egy külön hang és mégis együtt működnek igazán. A lakógyűlések szerencsétlenkedései a saját, szocreálos panelos találkozásainkat idézik, a „pórnéphez” szegezett nagyhangú ítéletek iránti közöny saját generációnk érdektelenségére emlékeztetnek minket, a vámpírok hely- és gyökereiknek keresését ebben a mai, modern, XXI. században sokszor a saját útkeresésünkként szimbolizálják. Az eddig kijött tíz rész hibátlan, de az biztos, hogy ez igényel egy olyan fajta elborult humor iránti hozzáállást, amire fel kell készülni. Nem hiába nem hypolják és viszonylag kevesen is ismerik. Egy szűk réteg rajong csak sajnos Waititi munkásságáért (Vademberek hajszája, Sas kontra cápa, Boy), de reméljük, ez hamarosan megváltozik. A hetedik részt érdemes figyelni, ugyanis olyan csodálatos vámpírcameonak ad helyet, amit régen láttunk már tévéképernyőn. A legjobb mégis az, hogy óriási cliffhangerrel ér véget az évad és a második évadot már be is rendelték. Csak győzzük kivárni!

Hozzászólások

hozzászólás