Akik maradtak, rendező: Tóth Barnabás, szereplők: Hajduk Károly, Szőke Abigél, Nagy Mari, magyar dráma, 83 perc, 2019. (12)
„Intim trauma illegál”
Tóth Barnabás filmje a kamaszlány és a középkorú férfi kapcsolatából száműzi a szexualitást és a testiséget, helyette a lelki és szellemi összehangolódásra fókuszál, melynek alapja a trauma, a veszteség.
Ilyenkor nem bánom, hogy nincs gyerekem. Egy idősebb kórházi dolgozó mond valami hasonlót valahol a film közepén és bár sokan nem ezt fogják találni a film kulcsmondatának, lényegében a létezésünk okáról és miértjéről szól a történet. A születésünkbe nincs beleszólásunk, az mások döntése, mint ahogy életünk első évei sem arról szólnak, hogy mi mit akarunk.
A múltszázadi Magyarországon olyan rendszerek váltogatták egymást, ahol különböző indokokkal hurcoltak el embereket, akik aztán vagy életben maradtak, vagy nem. Ebben a helyzetben valóban el lehet gondolkodni azon, mennyire önző dolog a gyerekvállalás. Nincs olyan család, akit a második világháború ne érintett volna, mindenkit ért valamilyen veszteség. A túlélőknek együtt kellett élni ezzel a veszteséggel, de azzal is, hogy ők életben maradtak. Az ember társas lény, ezért érhető (és nem elítélendő) módon a traumában sem akar egyedül maradni.
A 15 éves Klárát (Szőke Abigél) a nagynéni, Olgi (Nagy Mari) viszi nőgyógyászhoz (Hajduk Károly), mert a nővé érés még mindig várat magára. A sápadt, kislányos alkatú Klára egyébként teljesen átlagos kamasz, csúnyán beszél, utálja az iskolát, nem érdekli semmi és úgy érzi, az egész világ összeesküdött ellene, az okostelefont leszámítva alig különbözik a maiaktól. Klára elvesztette a szüleit és nincs oda a nagynéniért. Az egyedül élő, negyvenes éveiben járó, fanyar humorú, csendes és szerény Aladár ugyancsak elvesztett mindenkit maga körül. A két ember egymás mellett köt ki, amit mai szemmel nézve is megbotránkoztató, de a film különösen jól kezeli a mikort, a miértet és a hogyant. Életük rövid időn belül olyan szorosan összefonódik, hogy Klára konkrétan Aladárnál (később már csak Aldi) lakik és egy ágyban alszanak. Eközben az ország egy új korszakba lép, a túlélőkre újabb megpróbáltatások várnak, az éjszaka csendjét ismerős zajok törik meg: fékcsikorgás a ház előtt, lábdobogás a lépcsőn, dörömbölés az ajtón, majd kiabálás, jajveszékelés. Napközben sem mindegy, kinek mit mond az ember, a „bűnös kapcsolat” egyébként is ellenkezik a szocialista erkölccsel. 
Látványos díszletek és jelmezek helyett finom utalásokat kapunk a korszakot illetően, a hangsúly a két főszereplő játékán van, melyet nagy nevek gyakran egyetlen szó nélküli, vagy csak pár szavas megjelenése egészít ki. A gyászban, veszteségben való osztozás olykor egészen különleges találkozásokat produkál és olyan embereket sodor az élet egymás mellé, akik normális körülmények között – az udvariassági formulákat és a felszínes beszélgetéseket leszámítva – nem kerülnének közelebb egymáshoz. Jelen esetben azonban szó sincs normális körülményekről, ezek az évtizedek nem arról szóltak. A múltbeli események feldolgozását, lezárását nagyban megnehezítette, hogy a rákövetkező korszak ugyanúgy semmibe vette az emberek érzéseit és gondolatait, miközben jelen akart lenni a magánélet minden percében.
A belecsempészett humor ellenére az Akik maradtak egy cseppet sem vidám történet, de mégsem ez marad meg bennünk, mert valahol mégiscsak a reményről, az újrakezdésről szól és többek között azért értékelendő, mert visszaadja az intimitás szónak a meghittségét, kevésbé elcsépelt jelentését.
