A viszony (The Affair) – 5.évad kritika


A viszony (The Affair), készítők: Hagai Levi, Sarah Treem szereplők: Dominic West, Maura Tierney, Anna Paquin, Julia Goldani Telles, John Doman, amerikai drámasorozat, 60 perc, 5. évad, 2014 – 2019)

Békés elmúlás

Nagyon messze járunk már a kezdettől, a megcsalástól, a pszichológusnál történő beszélgetésektől, attól, hogy ki és miért csalta meg a másikat. Az első évad koncepciójából csak annyi maradt meg a befejezésre, hogy továbbra is fejezetekként láthatjuk egy-egy főszereplő történetét. A záróévad egyes részei így már a jövőben játszódnak, harminc év telt el, amelyben méltó és szívbemarkoló lezárást kap a sorozat.

Annak idején úgy robbant be A viszony a köztudatba, hogy „ez az a sorozat, aminek hatására sok nő és férfi kilépett a kapcsolatából vagy házasságából, mert rájött, hogy mennyire nem működik”. Aki pedig túl tudott látni a hatásvadászaton, rájött, hogy napjaink egyik legkomplexebb szériáját nézte öt éven át, ami elsősorban az érzelmekre vonatkozik. Az ötödik évad már Alison halála után játszódik, Noah, Helen és a harminc évvel idősebb Joanie életét és döntéseinek okát mutatja be, ugyanis a pszichológus hiánya ellenére ez a sorozat egy mélyen elemző darab maradt.Helen a párja, Vic halála után kénytelen újra szembenézni önmagával és családjával, valamint saját érzéseivel. Újra próbál megállni a lábán nőként, anyaként, de elsősorban emberként. Ez a tényező mindegyik karakternél ott van, aminek kifejezetten találó a fő szála: harminc évvel később Joanie találkozik egy epigenetikussal, akinek van egy elmélete, miszerint a trauma öröklődik. Képes egyik generációról a másikra szállni és megváltoztatja a DNS-t. Ez a szál kiemelten fontos ebben az évadban, ugyanis a sok-sok éve átélt tragédiák most érnek be igazán, amire még rengeteg új is rakódik. Noah-t eléri a #metoo botrány és Whitney is készül férjhez menni úgy, hogy nem is biztos az érzéseiben.
A befejező  évad nagy várományosa, Anna Paquin is kifejezetten jó volt (pedig én őt a True Blood óta nem kedveltem), aki Alison és Cole felnőtt lányát játsza, Joanie-t. Az évad premierje előtt sokan már előre hiányolták Ruth Wilson-t és Joshua Jacksont, akik nélkül valóban más volt a hangulat, viszont egyáltalán nem vontak le semmit az évad drámai értékéből, ugyanis voltak flashbackek, illetve rengeteget beszélgettek róluk. Joanie szála nagyon érdekes, mert az alkotók kreáltak egy jövőt, aminek atmoszférája tökéletesen illett a Montauki légkörhöz. Joanie parttervező mérnök, azért dolgozik, hogy a világ ne fulladjon meg a klímakatasztrófa miatt.
Vizualitásában így épp ez az évad a legjobb, mert a minimalista high-tech kütyüket is nagyon élethűen ábrázolják (mesterséges kert a lakásban, hologramos mobil, okos szemüveg, stb.). A kora téli, esős, szeles, szürke idő így állandóan jelen van a részekben a pusztuló Földnek „köszönhetően”, ami nagyon nyomasztóvá teszi a hangulatot és ez tökéletesen passzol a történethez. Joanie ugyanis már családanya, férje és két lánya van, de érzi, hogy valami nem stimmel, így mikor megtudja, hogy szülővárosába kell utaznia munkája miatt, él a lehetőséggel és felkutatja a családja emlékeit.Nagyon felkavaró volt ez a sorozat, hiszen olykor nagyon mélyre húzott le érzelmileg. A lezárást lehet valaki túl szentimentálisnak érezheti, de így volt tökéletes. Hiszen a sorozat főszereplői végig önmagukon, az önismeretükön és saját fejlődésükön dolgoztak, ami az évad végére be is érett. Ez egy nagyon szép pszichológiai fejlődése Noah-nak, Helennek és valószínűleg Joanie-nak még csak ezután kezdődik el, aki szembesül vele, hogy nem kell elkövetnie ugyanazokat a hibákat, mint a szülei.
A végkifejlet ugyan érződik az utolsó részen, ugyanis megfogalmazódnak nagy életbölcsességek, viszont erre kimondottan szükség van és egy kifejezetten megható párbeszédben elhangzik az elmúlással kapcsolatos legfőbb igazság is, miszerint „az idő képes a fontosnak tűnő dolgokat jelentéktelenné tenni”. A traumához visszatérve pedig kijelenthető, hogy ha a fájdalom képes nemzedékeken keresztül öröklődni, akkor a szeretet is.

Nagyon hiányozni fog ez a sorozat. Rengeteg elgondolkodtató dolgot mutatott és számomra egy társas terápia is volt önmagammal. A szüleinkhez, a párunkhoz, a gyerekeinkhez való viszony sokszínűségét mutatta be és sosem félt elmerülni az óceán legmélyére – direkt és átvitt értelemben sem.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Titanic 2 még működne is, de a Jóbarátok így ne térjenek vissza
Következő cikk Szép csendben - kritika