Tegnap látott napvilágot a Pink Floyd legfrissebb kiadványa, a késői korszakot összesítő The Later Years válogatás, ma pedig kerek jubileumhoz ért a zenekar egyik legfontosabb lemeze, a dupla albumként kiadott The Wall. Összeszedtünk 40 fontos információt a híres műről, mely ugyan végleg szétzilálta a Pink Floydot, de a sok vér, verejték és könny egy időtlen klasszikust eredményezett.
1.) Az album keletkezésének sztorija már unalomig ismert, de azért leírjuk mi is még egyszer. A Pink Floyd egy rossz hangulatú stadionturnén mutatta be az Animals című lemez anyagát 1977-ben, és a turné legutolsó állomásán, Montrealban Roger Waters, a zenekar basszusgitárosa, társfrontembere és fő dalszerzője leköpött egy rajongót, aki kicsit túlpörgött az első sorban. Akkoriban egy Sex Pistols koncerten az ilyesmi teljesen megszokott volt, de a Floyd esetében példa nélküli botránynak számított. A végletekig kifacsart Waters meg is ijedt önmagától, és úgy érezte, hogy szinte már egy fal húzódik a zenekar és közönség között. Az elidegenedés végül nagyszerű ihletforrásnak bizonyult, és a frontember a turnét követően ennek a koncepciónak a jegyében ült le dalokat írni. Az Animals turné amúgy valójában az In The Flesh címre hallgatott, és ez lett később a Wall nyitódalának címe.
2.) 1978-ban David Gilmour gitáros-énekes és Rick Wright billentyűs-énekes is kiadott egy szólólemezt. Amíg ők ezzel foglalatoskodtak, Waters megírt több tucat dalt, melyeket aztán ’78 őszen mutatott meg zenekari társainak. Az új szerzemények két nagy dalciklus részei voltak: az egyik, melyet a fenti montreali incidens ihletett, Bricks In The Wall, a másik pedig The Pros And Cons Of Hitch Hiking címre hallgatott. Gilmour, Wright és a dobos Nick Mason első körben egyik demóhalmaztól sem volt elájulva, de a Wall koncepcióját erősebbnek tartották, így végül úgy döntöttek, hogy annak ugranak neki. Waters később, ’84-ben befejezte a Hitch Hikingot is, immáron szólólemez formájában.
3.) A Wall több, mint konceptlemez – inkább már rockoperának tekinthető, viszonylag követhető cselekménnyel. Waters az ihletet részben a Who zenekar legendás albumából, a Tommyból merítette, és a Wallt ő is lemeznek, színpadi show-nak és filmnek szánta. A basszusgitáros szempontjából erőteljesen önéletrajzi ihletésű sztori főszereplője egy Pink Floyd névre hallgató srác, és az elnevezésnek vicces eredete van. A zenekar korai korszakában sokan azt hitték, hogy a Pink Floyd név egy zenészt takar, és főleg Amerikában kérdezgették sokszor a Floyd tagjait, hogy melyikük Pink (ez ihlette a Wish You Were Here albumon található Have A Cigar című dal egyik sorát is). És ha már itt tartunk: a Wallon a zenekar szakított a Wish You Were Here és az Animals hosszabb, progrockos dalszerkezeteivel, és visszatért a Dark Side Of The Moonon is használt rövid dalstruktúrához.
4.) A Floyd nehéz anyagi helyzetben volt ebben az időszakban: hiába keltek el milliós nagyságrendben a lemezeik és lettek telt házasak a turnéik, a zenekar anyagi ügyeit kezelő Norton Warburg Group nevű cég csődbe ment kockázatos befektetések miatt, és magával rántotta az ügyfeleit is.
5.) Hogy az adózási kötelezettségeket valahogy megkönnyítsék, a zenészek gyorsan elköltöztek Dél-Franciaországba, és egy darabig be sem tehették a lábukat Nagy-Britanniába. A Wall dalainak többsége így a Riviérán (Miraval Studios), valamint New Yorkban (CBS 30th Street Studio) és Los Angeles-ben (Producers Workshop) került rögzítésre.
6.) A zenekar a korai éveket leszámítva soha nem alkalmazott külső producert, a Wall esetében viszont kivételt tettek. A választás a kanadai Bob Ezrinre esett, aki azt megelőzően többek között Alice Cooper, Lou Reed és Peter Gabriel lemezeit gondozta. Állítólag úgy került a képbe, hogy korábban dolgozott neki Waters akkori felesége, Carolyne. Ezrint nemcsak producerként szerződtették, hanem azért is, hogy megpróbáljon közvetíteni az akkoriban egyre jobban egymásnak feszülő Gilmour és Waters között. Ezrin állítólag egyetlenegy éjszaka alatt sorrendbe rakta a dalkezdeményeket és írt egy 40 oldalas forgatókönyvet, ami alaposan megkönnyítette a későbbi munkálatokat.
7.) Ezrint gyanakvóan fogadták a zenészek, Waters pedig rögtön közölte vele, hogy ne is számítson majd dalszerzői kreditre. Végül mégsem így alakult: a producer neve fel lett tüntetve a Trial társszerzőjeként. Gilmour szerint Ezrin az Is There Anybody Out There megírásában is jelentős részt vállalt – amúgy a gitáros több saját dalban is igényelt még társszerzői kreditet (pl. az Another Brick In The Wall Part II gitárszólójáért, amit teljes egészében maga írt), de végül csak a Young Lust / Comfortably Numb / Run Like Hell daloknál volt hajlandó feltüntetni a nevét Waters.
8.) Az album egyik jelentős közreműködőjének bizonyult az amerikai Michael Kamen, akit Waters-ék a nagyzenekari hangszerelés céljából szerződtettek. Kamen ekkor még nem volt igazán nagy név a showbusiness-ben, a 80-as évekre viszont elismert filmzeneszerzővé vált: olyan munkák fűződnek a nevéhez, mint a Die Hard, a Hegylakó vagy a Halálos fegyver filmek; kétszer még Oscarra is jelölték. A soundtrackek világa mellett szívesen dolgozott továbbra is rockzenészekkel (egyik legemlékezetesebb munkája a Metallica „nagyzenekarizált” koncertje volt), és a Pink Floyd tagjaival is többször dolgozott még 2003-as haláláig.
9.) Szintén ez volt az első alkalom, hogy a Floyd együtt dolgozott James „Max” Guthrie hangmérnökkel, aki aztán a turnéra is elkísérte a zenekart, és későbbi Floyd-, illetve szólóprojekteken is együttműködött a különböző tagokkal. A Wallért hangmérnöki Grammy-díjat kapott.
10.) Az egész The Wall projekt egyik legfontosabb közreműködője a grafikus Gerald Scarfe. A Floyd korábban mindig a Hipgnosis nevű képzőművészeti társulattal dolgozott a zenekari arculaton (lásd pl. a Dark Side Of The Moon vagy az Animals legendás artworkjét), de Waters a Hipgnosis-vezér Storm Thorgersonnel is összeveszett, így a Wall borítójához már Scarfe-ot kérte fel. A korábban politikai karikaturistaként is ismert művész elsősorban a turnén és a mozifilmben használt animációiban brillírozott: három legemlékezetesebb munkája a Goodbye Blue Sky vészmadarai és repülői, az Empty Spaces perverz virágai, valamint a Trial masírozó kalapácsai.
11.) A Wall projekt legnagyobb vezéráldozata Rick Wright volt. A billentyűs már az Animals album megírásában sem működött közre, és ugyan a köztes időben összehozott egy szólólemezt (Wet Dream), ezzel viszont alaposan kifogyott a munícióból, és a Wall sessionökre üres kézzel érkezett. A helyzetet súlyosbította az akkor már folyamatban lévő válása, valamint drogproblémákkal is küzdött. Wright azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy produceri kreditet kért magának, de ilyen minőségében sem tudott semmit hozzátenni a munkához. A szólamait ugyan feljátszotta az albumra, de sok billentyűs témát Ezrin, Gilmour és Waters vállalt be. Végül a basszusgitáros ultimátumot nyújtott be neki, és Wright úgy döntött, hogy elhagyja a zenekart. Minderről a sajtóban semmi nem jelent meg, és végül a billentyűs részt vett a turnén, viszont nem zenekari tagként, hanem kísérőzenészként. Ő járt jól, mert Gilmour, Mason és Waters rengeteg pénzt bukott a koncertfellépéseken, az elfajuló költségek és a Norton Warburg Group okozta megkárosítás miatt.
12.) Ahogy azt már a korábbi lemezeken (elsősorban a Dark Side Of The Moonon) megszoktuk, itt is nagy szerepet kaptak a hangeffektusok. A Wall dalaiban, illetve dalai között hallunk lezuhanó repülőt, helikopterzajt, tévészétverést, telefoncsörgést, madárcsicsergést, lélegzést, különböző filmek hangjait, valamint rengeteg beszédfoszlányt.
13.) A Floyd utoljára 1968-ban jelentetett meg kislemezt, aztán viszont teljes mértékben csak az albumokra koncentrált, legalábbis odahaza, Nagy-Britanniában. Az amerikai kiadójukra azonban nem volt ráhatásuk – ennek köszönhetően lett sláger a Money című számuk az USA-ban. Waters-ék a Wall esetében sem akartak kivételt tenni, viszont Ezrin meg volt győződve róla, hogy az Another Brick In The Wall 2. tételében komoly slágerpotenciál rejlik. Igaza lett: a dühös gyerekkórussal megtámogatott dal óriási sikert aratott, az óceán mindkét partján listavezető lett, és így a Pink Floydé lett a hetvenes évek utolsó, illetve a nyolcvanas évek első number one-ja.
14.) A Mother című számot természetesen Waters édesanyja ihlette. A Floyd tagjai közül csak a basszusgitáros és Gilmour szerepel a felvételen – Mason azért nem hallható, mert túl bonyolultnak találta a ritmikát, és végül a Toto dobosa, Jeff Porcaro segítette ki. Később a zenekar teljesen más változatban újra rögzítette az egész dalt, és a koncerteken (elsősorban Waters későbbi szólófellépésein) mindig nagy ováció kísérte a „Mother, do you think they’ll like the song?” (Anya, szerinted tetszik majd nekik a dal?) és a „Mother, should I trust the government?” (Anya, bízzak a kormányban?) sorokat. Waters mama 2009-ben hunyt el, 96 évesen.
15.) „Look mummy, there’s an aeroplane up in the sky” (nézd anyu, egy repülőgép van az égen), mondja egy kisgyerek a Goodbye Blue Sky elején, aki nem más, mint Harry Waters, a basszusgitáros akkoriban 2-3 éves kisfia. A szintén zenész Harry három évtizeddel később billentyűsként szerepelt az apja Wall turnéján.
16.) Az albumról az utolsó pillanatban lemaradt a What Shall We Do Now című szám (állítólag elégedetlenek voltak a tagok a hangminőségével), és inkább annak rövidített változata került fel a lemezre, Empty Spaces címmel. Később a koncerteken és a filmben ismét a What Shall We Do Now szerepelt.
17.) A Young Lust végén hallható egy telefonhívás, melynek a lényege, hogy az immáron zenész Pink hazatelefonál az amerikai turnéról, de a felesége helyett egy férfi veszi fel a kagylót. Állítólag valódi eset ihlette: Waters-szel történt meg hasonló néhány évvel korábban, a Dark Side Of The Moon turnéján. Az albumon hallható beszélgetés nem megrendezett: a telefonközpontos tényleg nem tudta, hogy épp egy Floyd lemezhez veszik fel a hangját. A legenda szerint Waters magát Masont hívta fel az éjszaka közepén, és utóbbi azt hitte, szórakoznak vele (végül is igen), de egy hihetőbb forrás szerint Guthrie volt a telefonbetyár, és egy random számot hívott.
18.) A One Of My Turns-ben hallható tombolást megtörtént eset ihlette. A Wish You Were Here albumon szereplő Have A Cigar című számban Roy Harper vendégénekelt, és a Floyd meghívta őt, hogy adja elő velük a dalt egy knebworth-i óriáskoncerten. Nem sokkal a fellépés előtt Harper fellépő ruhája eltűnt az öltözőből, ő pedig annyira ideges lett, hogy szétverte a helyiséget, és közben megvágta a kezét egy üvegszilánk. Az esemény rekonstrukciója (véletlenül) annyira jól sikerült A Fal mozifilmben, hogy a főszereplő Bob Geldof szintén megvágta a kezét.
19.) Az első lemezt záró Goodbye Cruel Worldben hallható kétütemű basszusriff már többször felcsendült korábban a Floyd diszkográfiában: hallhattuk az 1967-es See Emily Play végén, illetve az egy évvel későbbi Careful With That Axe Eugene intrójában is.
20.) A második felvonást nyitó Hey You eredetileg a harmadik vinyloldalt zárta volna, de az utolsó pillanatban a lemez elejére került. A mozifilmből ez a dal kimaradt, pedig eredetileg szerepelt volna benne, de mivel Waters szerint túl sok olyan snittet tartalmazott, ami előtte felbukkant a filmben, ezért kimaradt. A tintahal és a bálna című 2005-ös filmben Jesse Eisenberg karaktere előadja a dalt egy iskolai tehetségkutatón, és azt hazudja, hogy ő maga a szerző.
21.) Az Is There Anybody Out There még Gilmour képességeit is meghaladta: ahogy azt illik, pengető nélkül kellett játszania a klasszikus gitáron, de ez meghaladta a képességeit. Végül egy session zenész, Joe DiBlasi játszotta fel a szólamot. Később ez a dal adta a turnéról kiadott koncertlemez címét.
22.) A Nobody Home született meg utolsóként az albumra. A felvételek vége felé Waters valamin berágott, hazament, és otthon dacból megírta ezt a szerzeményt, melyet másnap mindenki nagy elismeréssel fogadott. A szövege amolyan tipikus Waters-féle felsorolás, és jelentős mértékben a Floyd korai frontembere, Syd Barrett ihlette, de a nagyzongorás és a drogos utalás állítólag Wrightnak szólt.
23.) És akkor nézzük, melyik dalt tartja maga Waters a legtöbbre: érdekes módon ez a Vera, egy épp hogy másfél perces kis szerzemény. Ihletője nem más, mint a legendás Vera Lynn, angol énekesnő, aki a II. világháború alatt számos olyan dalt énekelt lemezre, melyekben a katonák biztonságos hazatérésében reménykedett. Leghíresebb száma a We’ll Meet Again, ami meg is említődik Waters szövegében. Lynn egyébként még mindig él, a 103. (!) életévét tapossa, és még 2010-ben is adott ki stúdiólemezt.
24.) Ha Waters kedvenc dala a Vera, akkor a többieké vitathatatlanul a Comfortably Numb, ami a Pink Floyd egyik, ha nem legnépszerűbb felvétele. A Come On Big Bum becenevű szerzemény eredetileg Gilmour ’78-as szólóalbumán szerepelt volna, de a gitárosnak már csak a sessionök vége felé pattant ki a fejéből, és nem lett volna elég idő rendesen befejezni a tervezett megjelenés előtt. Ezért inkább úgy döntött Gilmour, hogy a következő Floyd brainstormingra tartogatja, és ezzel mindenki jól járt. Talán ez volt az utolsó alkalom az együttes történetében, hogy Gilmour és Waters rendesen együtt tudott dolgozni, bár ennél a dalnál is vérre menően vitáztak a verzék dallamán: végül a basszusgitáros által progagált dumálós, mélyebb hangfekvésű éneklés került fel a lemezre. A későbbi, Waters nélküli turnékon a Floyd viszont Gilmour eredeti koncepciója szerint adta elő. A dalnak amúgy rengeteg változata készült el a végleges verzió előtt – olyan variáció is hallható az Immersion box szettben, amiben Gilmour a verzét énekli. Az elején még teljesen más volt a szövege, de aztán Waters egyrészt a Barrett-féle drogozásokra, másrészt pedig arra a saját korábbi élményére építette a mondanivalót, amikor betegen volt kénytelen színpadra állni, és begyógyszerezték az orvosok. A Comfortably Numb-ban két részletben hallható gitárszóló sokak szerint Gilmour pályafutásának csúcsa – ezen sorok írója szerint a legjobb szóló a Delicate Sound Of Thunder című koncertlemezen található.
25.) Az utolsó vinyloldalt nyitó The Show Must Go Ont (és a pár dallal későbbi Waiting For The Worms-t) eredetileg a Beach Boys-zal tervezték felvenni a Floyd tagjai, ám a kalifornia zenekar tagjai túl sötétnek találták a mondanivalót a saját zenei világukhoz képest, és leléptek – közülük egyedül Bruce Johnston maradt a stúdióban. Aki a mai napig nagyon büszke a közreműködésére, azonban továbbra sem érti, hogy a Wall mi a fenéről szól. Ennek a dalnak egy rövidebb változata került fel a lemezre, de aztán a turnén már hosszabb verzióban játszotta a zenekar. Érdekes módon a mozifilmben és Waters 1990-es berlini koncertjén nem hangzott el.
26.) Ahogy a Comfortably Numb, úgy a Run Like Hell is eredetileg Gilmour szólólemezén szerepelt volna – ekképp kijelenthető, hogy a gitáros egyedül a Young Lustot írta a Wall sessionök idején. Később a Run Like Hell lett a Waters nélküli Floyd koncertek örökös záródala, és előfordult, hogy (részben az elnyújtott gitárintró miatt) a 10 percet is elérte a hossza. Gilmour sokak örömére a 2015-2016-ös szólóturnéján ismét elővette.
27.) Az In The Flesh című dalban Pink már amolyan diktátor, és ez még nagyobb hangsúlyt kap az ezt követő Run Like Hellben és Waiting For The Worms-ben. A párhuzam egyértelmű: Waters akkoriban maga is amolyan führerré vált a zenekaron belül. Még egy érdekesség, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül: az album arról szól, hogy valaki felépít egy falat (még ha szimbolikus értelemben is), és mint tudvalévő, a Floyd négy tagjából három (Gilmour volt a kivétel) anno építészmérnöknek tanult.
28.) Az album utolsó előtti dala (The Trial) egy miniopera, kicsit a Gilbert-Sullivan szerzőpáros hangulatában. Az énekesként korábban ritkán brillírozó Waters itt meglepően jól énekel, és több különböző szerepet is előad. Ő alakítja az ügyész, a feleség, a tanár és az anya karakterét, és ezen sorok írója sokáig meg volt győződve róla, hogy a bírót Gilmour szólaltatja meg, de állítólag ezt a szerepet is Waters vállalta be.
29.) A fal leomlása után, az Outside The Wall című záródal legvégén váratlanul megszakad a zene, egy hang azt mondja, hogy „Isn’t this where…”, és véget is ér az album. Ha ezt összerakjuk az első lemezt indító „…we came in?” dumával, akkor megkapjuk azt, hogy „Isn’t this where we came in?” (vagyis: nem itt jöttünk be?) Mindez állítólag azt hivatott sugallni, hogy ha az ember lerombolja a körülötte lévő falat, azonnal elkezd építeni egy újat.
30.) A Wall 1979. november 30-án jelent meg, hogy még odaférjen a karácsonyfák alá. Az EMI vezetői ragaszkodtak az év végi megjelenéshez, és azt szerették volna, ha a zenekar egy szimpla albumot ad ki, nem duplát. Mint kiderült, feleslegesen aggódtak: a Wall minden idők legsikeresebb dupla lemeze lett, kb. 30 millió példányban fogyott, ami, ha valójában belegondolunk, a dupla formátum miatt 60 millió eladott lemeznek felel meg.
31.) A 1980-81-es The Wall turné nem egy szokványos koncertsorozat lett: mindössze 31 előadást ért meg, csupán négy különböző helyszínen: Los Angeles, New York (valójában Uniondale, New York államban), London és Dortmund (érdekes lett volna, ha Waters-ék németországi helyszínnek inkább Nyugat-Berlint választják – nincs infónk róla, hogy miért nem így történt). Az első és az utolsó koncert között majdnem másfél év telt el, ami még jobban érzékelteti, milyen kevésszer vitte a Pink Floyd színpadra a lemezt. Ennek elsősorban a bonyolult logisztika volt az oka – az akkori technikai apparátus nem igazán tette lehetővé, hogy egy hagyományos turnén mutassa be a zenekar az albumot élőben. A koncepcióhoz hűen mindegyik koncerten felépült a színpadon egy fal, ami a show végén leomlott, de még ezen kívül is számos showelem gazdagította a látványvilágot. A vége elég nagy anyagi bukta lett, egész egyszerűen azért, mert túl sok pénzbe került színpadra vinni a művet.
32.) A Wall koncertek fő látványfelelőse Mark Fisher lett, akivel a Floyd később szintén együtt dolgozott a Division Bell turnén. Fisher rajtuk kívül még olyan óriási nevek turnéiért felelt, mint a Rolling Stones, a U2 vagy Madonna. A show színpadra állításában szintén komoly szerep hárult Jonathan Parkra, valamint a beszédes nevű Marc Brickmannre.
33.) 2000-ben, a turné huszadik évfordulóján a Floyd kiadta az Is There Anybody Out There című koncertalbumot az 1980-81-es The Wall turnéról. A meglepően jó hangminőségű anyag érdekessége, hogy elhangzik rajta a lemezről lemaradt What Shall We Do We Now, valamint felcsendül egy instrumentális dal, a Last Few Bricks, amiben az eredeti album fő zenei témái hangzanak el. A turnéról sajnos a mai napig nem jelent meg koncertfilm, pedig Waters több interjúban is tett rá utalást, hogy birtokában van az elvileg jó minőségű képanyag, amit maga Alan Parker és stábja rögzített (ugyanis egy rövid ideig szó volt róla, hogy koncertrészletek is fognak szerepelni A Fal mozifilmben).
34.) Waters egója ekkoriban már kellőképp gigantikusra nőtt ahhoz, hogy a basszusgitáros elhiggye, ő a legtökéletesebb jelölt Pink szerepére a moziváltozatban. A próbafelvételek nem igazolták az önbizalmát, már csak azért sem, mert semmilyen színészi tapasztalattal nem rendelkezett. Parker amúgy is fiatalabb arcot szeretett volna látni a produkcióban, és azt meg is találta az akkor a huszas éveinek vége felé járó Bob Geldofban. Az ír Boomtown Rats frontembere punknak tartotta magát, és ezért vonakodott szerepelni egy olyan filmben, ami a hírhedt progrock dinoszauruszok zenéjére épül, de végül igent mondott a felkérésre. Geldof a forgatás során sem tagadta meg a punk gyökereit: amikor a zenei producerként ügyködő Gilmour fel akarta vetetni vele az In The Flesh énekrészét, Geldof direkt mindig affektáló ír akcentussal nyivákolta el a dalt, és csak sokadjára volt hajlandó aránylag rendesen elénekelni. A zenekar jó pár egyéb számot is átdolgozott a filmhez, és sokáig úgy volt, hogy kijön egy soundtrack album Spare Bricks címmel, de ez végül meghiúsult, és csak a When The Tigers Broke Free kislemez látott napvilágot.
35.) Három és fél évvel a Wall után, 1983-ban jelent meg a Pink Floyd következő lemeze The Final Cut címmel. Az elnevezés beszédes: Waters, mint sokan másokkal, úgy Alan Parker filmrendezővel is összeveszett A Fal mozifilm készítése közben, és ekképp a cím utalás a végső vágás jogára, amit Parker fenntartott magának. Nem ez az egyetlen kötődés az előző lemezhez, ugyanis a Final Cut több olyan dalt is tartalmaz, ami a Wall sessionök során keletkezett, de a dupla albumra nem fért fel. Ezek: Your Possible Pasts, One Of The Few, The Hero’s Return, The Fletcher Memorial Home és a címadó szerzemény. Ami még közös a Wallban és a Final Cutban, az a sok utalás Waters apjára, aki a II. világháborúban hunyt el. Ezen a lemezen Wright már nem szerepelt, és ez volt az utolsó album, ami Waters közreműködésével (vagyis inkább irányításával) készült.
36.) 1990. július 21-én Waters színpadra vitte a Wallt a berlini Potsdamer Platzon, miután a nyugati és keleti városrészt elválasztó fal az azt megelőző évben leomlott. A több százezer néző előtt előadott monstre produkcióban rengeteg vendégsztár bukkant fel, többek között a Scorpions, Sinead O’Connor, Joni Mitchell, Bryan Adams és Van Morrison. A jó pár technikai baki által sújtott show, melyet Magyarországon a tévében és a rádióban is lehetett élő adásban követni, amolyan „nagy nyögésnek beszarás a vége” hangulatot árasztott, és erről a lemez meg a dvd kitűnően tanúskodik.
37.) Waters tanult a hibáiból, és a berlini fiaskó után az eredeti koncertshow hangulatában indult szólóturnéra a lemezzel, a 80-81-es turné jubileumán. A Wallt 2010 és 2013 között összesen 219-szer (!) adta elő, és ez lett minden idők legjövedelmezőbb koncertkörútja, ami a szólóelőadókat illeti. A turnéba két magyarországi fellépés is belefért: 2011-ben az Arénában, 2013-ban pedig a Puskás Stadionban láthattuk a show-t – utóbbi azért is érdekes, mert Waters anno ugyebár kijelentette, hogy gyűlöli a focistadionokat, és direkt ezért volt hajlandó a lemezt akkoriban csakis csarnokokban előadni. A koncertek kétségkívül látványosra sikeredtek, de nem arattak osztatlan sikert: többen is antiszemitizmussal vádolták meg Waters-t, aki a Goodbye Blue Sky zseniális eredeti animációját lecserélte egy modernizált, ideológiai katyvaszként ható rajzfilmbetétre. A turné legemlékezetesebb állomása a 2011. május 12-i londoni buli volt, melyen Gilmour vendégeskedett a Comfortably Numb-ban, valamint az Outside The Wallban – utóbbi dalba még Mason is beszállt. 2014-ben kijött egy lemez és egy film is a turnéról – a filmben Waters meglátogatja apja és nagyapja katonai sírját Olaszországban, illetve Franciaországban.
38.) 2005-ben jelent meg a Back Against The Wall című tribute album, melyen a teljes eredeti lemezt dolgozza át számos ismert zenész a Yes basszusgitáros Billy Sherwood vezényletével. A lista impozáns: felbukkan többek között Keith Emerson, Tony Levin, Steve Howe, Robbie Krieger, Rick Wakeman és Glenn Hughes is, a Thin Ice-t pedig Ian Anderson énekli, amiben az az érdekes, hogy Waters anno a Skating Away On The Thin Ice Of The New Day című Jethro Tull számból merített ihletett a szöveghez. Amúgy viszonylag kevés híres feldolgozás létezik a Wall dalaiból, de azért akad egy pár: Foo Fighters – In The Flesh, Pearl Jam – Mother, Scissor Sisters – Comfortably Numb, a Korn pedig több dalt is átdolgozott.
39.) 2011-12-ben megjelent a Wall bővített kiadása box szettek formájában. Már az ún. Discovery szett is sok érdekességet tartalmazott, az ultimate kiadvány viszont az Immersion doboz lett, mely összesen hét lemezt és egy még sok egyéb érdekes extrát tartalmazott. Sajnos még ez sem lett teljes: hiányzik belőle a What Shall We Do Now, továbbá a Show Must Go On teljes változata, a Run Like Hell hosszú verziója, a mozifilmes átdolgozások, hogy csak egy párat említsünk.
40.) 2017-ben volt a premierje az Another Brick In The Wall című operának, melyet Julien Bilodeau zeneszerzővel vitt színpadra Waters. A bemutató Montrealban zajlott, és ez azért is érdekes, mert a Wall koncepcióját azon a bizonyos rossz emlékű 1977-es montreali Pink Floyd koncerten álmodta meg Waters. „Nem itt jöttünk be?”
