David Gilmour: Live At Pompeii – kritika


David Gilmour: Live At Pompeii; rendező: Gavin Elder; főszereplő: David Gilmour; brit koncertfilm; 125 perc; 2017 (12)

Szellemidézés

Kb. 3 hónapja közöltünk le egy életműcikket Roger Waters-ről az új lemeze kapcsán, most pedig a Pink Floyd másik fontos alappillérének, Waters nemezisének, David Gilmournak szentelünk pár sort. A gitáros-énekes 2016-ban két koncertet adott a pompeii romok között, melyről koncertlemez és –film készült – utóbbit a dvd-megjelenés előtt a moziban is megtekinthetjük.

David Gilmour 1967 legvégén került a Pink Floydba, miután a zenekar addigi frontembere (és amúgy Gilmour jóbarátja), Syd Barrett teljesen kezelhetetlenné vált. A Floyd zenészei keresve sem találhattak volna megfelelőbb pótlást Barrett helyére, Gilmour ugyanis precíz volt és megbízható, kiválóan gitározott és énekelt, gondjai csupán a dalszerzéssel, vagy legalábbis a dalszövegírással voltak – ez a mai napig végigkíséri a karrierjét. Szerencséjére mindig volt mellette valaki, aki segített neki a szövegekben: a Floydban Roger Waters (mígnem kiszállt az együttesből 1985-ben), a poszt-Waters időszakban előbb Anthony Moore, később pedig Polly Samson, aki egyben a második felesége is lett.
A Pink Floyd munkásságában elsősorban Gilmour felelt a zenei oldalért, és az emblematikus gitározása (valamint énekhangja) alapvetően határozta meg a zenekar hangzását. Persze az egyre inkább egyeduralomra törő Waters mellett nehéz volt érvényesülnie, viszont ő sem az a nagyon háttérbe húzódó típus, így nem is volt akkora meglepetés, hogy már 1978-ban kiadott egy (címnélküli) szólólemezt.
Ezt követte hat évvel később a rettenetesen kommerszre hangszerelt About Face album, valamint turné, de ahogy az akkor szintén küszködő Waters, úgy Gilmour is azzal szembesült, hogy a Floyddal hiába töltött meg stadionokat, az emberek egész egyszerűen nem ismerik a nevét (a koncertsorozat brüsszeli állomásán mindössze 300-an voltak kíváncsiak rá). Egy évvel később Waters nem túl nagy csinnadrattát követően kilépett a Floydból, és Gilmour, aki épp akkor vendégeskedett Nick Mason szólólemezén, megbeszélte a dobossal, hogy a zenekart akár Waters nélkül is reaktiválni lehet. Maguk mellé vették az együttesből még korábban távozó Rick Wrightot, és elkészítették a Momentary Lapse Of Reason című albumot, ami inkább volt Gilmour szólólemez, mint Floyd-produktum, de mégis komoly közönségsikert aratott. Nem is rossz album, annak ellenére, hogy az About Face-hez hasonlóan rettentően kommersz a hangzása, viszont nagyságrendekkel jobb dalok szerepelnek rajta.

Ennek a lemeznek a turnéjával aztán a Floyd letarolta a világot, a közönség pedig nem hiányolta Waters-t, aki ahogy kell, beperelte volt társait, de a bíróság nem neki ítélt igazat. A monstre koncertkörút aztán Gilmour válásával és némi kokainfüggőséggel zárult, de szerencsére jött a jóval fiatalabb Polly Samson, és kirángatta emberünket a kloákából. Az újdonsült ara segített megírni a következő Floyd album (The Division Bell) szövegeit, a végeredmény pedig egy transzatlanti number one lemez és egy világkörüli turné lett 1994-ben. Utóbbi rendesen lefárasztotta Gilmourt, és, mint később kiderült, ez volt az utolsó Floyd album és turné. Gilmour a Division Bellt követő évtizedet új családjával töltötte, hogy aztán a kétezres évek közepén végre komolyabban is nekiálljon dolgozni a következő szólóalbumán. Ezt még megszakította a Live8 koncert 2005-ben, ahol a négytagú Floyd először (és utoljára) lépett fel 1981 óta, egy évvel később pedig a boltokba került a harmadik szólóalbum On An Island címmel.
12 évvel korábban már a Division Bell is egy meglehetősen belassult, öreguras dalgyűjtemény lett, és ez a szólólemezre még hatványozottabban igaz volt. Akárcsak a turnéra: ott voltam a Linz melletti Klamburgban adott koncerten, és ugyan továbbra is élvezet volt a művész gitározását hallgatni, leginkább az maradt meg az emlékezetemben, hogy egy földművelő osztrák házaspár fejét leordítom a Wish You Were Here közben, megunván a folyamatos dialektikus pofázásukat.
2010-ben Gilmour készített egy közös lemezt az Orbbal (Metallic Spheres), bár a közös munka inkább úgy zajlott, hogy a Floyd-vezér a saját stúdiójában (ami egy, a Temzén parkoló hajón található) felgitározott egy csomó témát, ezeket elküldte Alex Patersonéknak, ők meg azt csináltak vele, amit akartak. 2014-ben Gilmour és Mason kiadta a Floyd hattyúdalát a 2008-ban elhunyt Rick Wright tiszteletére The Endless River címmel, ami nem volt más, mint egy outtake-gyűjtemény a Division Bell sessionökről. És aztán 2015-ben megjelent az újabb szólólemez is Rattle That Lock címmel, egészen kellemes, friss és egyáltalán nem nagypapás dalokkal – eddig ez Gilmour legjobban sikerült saját albuma.
Volt bennem némi dilemma, hogy a 2006-os nem túl izgalmas koncert után érdemes-e kimenni a művészért külföldre, de végül még a nyaralásomat is ehhez igazítottam. 2015 szeptemberében a helyszínen tekintettem meg Gilmour turnényitó koncertjét, és nem bántam meg, hogy a horvát tengerpartig utaztam érte. Az ókori pólai amfiteátrumban, vagyis meglehetősen rendhagyó helyszínen megtartott show felülmúlta a várakozásaimat, többek között azért is, mert a korábbi, még Floyd-időkből származó hagyományokat felrúgva nem úgy ment le a koncert, hogy előbb a komplett új lemez hangzott el, hanem a szettlista vegyítette a Rattle That Lock dalait a Floyd klasszikusokkal (amik közé, 2006-tal ellentétben, befért a Run Like Hell is).
A következő nyáron már nem is volt kérdés, hogy a schönbrunni koncertet is megnézzem – a pólai show-hoz hasonlóan az is nagyon tetszett. Csak azt sajnáltam, hogy a pompeii koncertekre nem sikerült eljutnom; mellesleg pont úgy alakult, hogy négy hónappal később, 2016 novemberében jártam arra, és még mindig láttam Gilmour plakátot. Szerencsére most itt van kárpótlásként a római kori romok között rögzített koncert, mely szeptember 29-én jelenik meg lemezként, illetve filmként, és a dvd-megjelenés előtt még a moziban is megtekinthetjük a rendhagyó koncertet.

A Live At Pompeii-nek van némi előtörténete: 1971-ben a Pink Floyd fellépett a romos amfiteátrumban, közönség nélkül, és az emlékezetes eseményről film is készült. 45 évvel később Gilmour immáron szólóban tért vissza a helyszínre, és közönség előtt adott koncertet két egymást követő napon. A film próbatermi felvételekkel, interjúkkal indul, de aztán már ott is vagyunk Pompeiiben – érdekes módon nem a lelátókon foglalnak helyet a nézők, hanem a küzdőtéren, a színpad pedig a szűkösségből adódóan jóval kisebb, mint a többi állomáson, de azért az emblematikus és még a Floyd-időkből származó kerek kivetítőt most is megkapjuk. A buli elején Gilmour egy kicsit arról beszél, hogy a múlt számos szelleme kering most körülöttük, de aztán persze úgyis a zenéé a főszerep. A hangzás hibátlan, a kísérőzenészek (köztük a Meat Loafra egyre jobban hasonlító Guy Pratt, illetve a Rolling Stones-szal is régóta billentyűző Chuck Leavell) nem bír hibázni, Gilmour még mindig nagyszerűen énekel, a gitározásával pedig valószínűleg még súlyos betegségeket is lehet gyógyítani. A rendező jó érzékkel inkább a Floyd számokra koncentrál, így a mozis kivonatban kevesebb szólódal hangzik el. Csúcspontból van bőven: az elnyújtott pedal steel gitár hangok a Great Gig In The Sky-ban és a One Of These Days-ben (utóbbi az egyetlen szám, ami 1971-ben és 2006-ban is elhangzott), a torzítás a Sorrow elején és végén, a gitárnyűvés a Run Like Hellben, és persze a záró Comfortably Numb (becenevén: Come On Big Bum) intergalaktikus szólója. A hírek szerint a korábban sokszor csigalassúsággal dolgozó Gilmour már a Rattle That Lock folytatásán dolgozik, és azt is szeretné megturnéztatni – könnyen lehet, hogy majd ahhoz is megpróbálok egy nyaralást igazítani.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Mai sztárok a 40-es évek álomgyárában
Következő cikk Az első fotò az új Hellboy-ròl