Csiszolatlan gyémánt – kritika


Csiszolatlan gyémánt (Uncut Gems), rendező: Benny és Josh Safdie, szereplők: Adam Sandler, LeKeith Stanfield, Tommy Kominik, Eric Bogosian, Idina Menzel, amerikai krimi, dráma, 135 perc, 2020 (16)

A pénz szaga

Ez a film szinte biztos, hogy a végletekbe fogja kergetni a nézőit. A visszafordíthatatlan lecsúszás, a zakatolás a lejtőn és az adrenalin folyamatos hajszolása egyeseket odaszegez szögez majd, míg másoknak fejfájást okoz, és gutaütést kapnak a nyughatatlan semmitől, ami a képernyőn történik. Sajnos, én az utóbbi kategóriába tartozom.

A Safdie fivérek nagyon kedvelik a heist filmek műfaját, három éve a Jólét című, hasonló stílusú, mégis megfontoltabb történetvezetésű filmjükkel bizonyították, hogy még mindig lehet újat találni ebben a témában és akkor is sikerült egy viszonylag előítéletektől nem mentes színészről, Robert Pattinsonról bebizonyítaniuk, hogy mennyire tehetséges színész – azóta már többször is tapasztalhattuk ezt tőle. Most a sztori középpontjában egy new york-i zsidó ékszerész áll, Howard (Sandler), aki csak megkérdőjelezhető és kockázatos üzleti befektetések árán tudja fenntartani életszínvonalát és imidzsét, míg rá nem talál egy ritka és értékes opál, amivel úgy érzi, megcsípte a szerencséjét.

A történetben leginkább a kultúrák találkozása és a nagyvárosi kasztok hierarchiája van tökéletesen ábrázolva, azon belül is sztereotip karakterek a főszereplők: a simlis zsidó, aki mindig csak a pénzt hajtja, az afroamerikai sztárkosaras, aki drága ékszerekkel és giccses tárgyakkal szeretné bizonyítani, hogy ő mennyi mindent elért a gettóból kiemelkedve, a pénzsóvár barátnő, aki üzleti célokat remél a Howarddal való kapcsolatból és az exfeleség, aki mindig meglepődik, hogy még képes hinni volt férjének.
A sztoriba csak úgy belecsöppenünk, semmi előjáték, minden egy végtelennek tűnő egyenes leejtőn vezet lefelé, ahol Howard egyik pillanatról a másikra hozza meg élete legrosszabb döntéseit. Miközben különböző becsüsöknek és befektetőknek ígér fűt-fát és rohangál egyik helyről a másikra, hogy pénz szerezzen, a behajtó kemény fiúk elől is menekülnie kell, mert rengeteg pénzzel lóg még egy korábbi balhéjáért. Igazából erről szól az egész film és mindehhez aláfestőnek borzasztóan idegesítő, ritmikátlan és zajként ható aláfestőzene is társul, amit próbálnak a szereplők túlordibálni. Ugyanis ebben a filmben egyetlen csendes szó sem hangzik el, egymás szavába vágnak, üvöltöznek, kiabálnak és csak úgy repkednek a “fuck”-ok. Ez engem a való életben is borzasztóan idegesít, ha bárhol – tévében, rádióban -, mindenki próbálja túlüvölteni a másikat, így bevallom, két részletben tudtam csak végignézni a filmet, mert az első óra után konkrétan megfájdult tőle a fejem.
Mindezek ellenére pedig értem mire akart célozni ez a fajta kaotikus ábrázolásmód: Howard káoszba fulladó életére. Azonban ezt annyira túlozva és idegesítően sikerült megmutatni, hogy nagyon zavaró lehet sokak számára. A feszültség folyamatos csúcson tartása nagyon megterhelő a néző számára, ugyanis kell egy kis szünet, hogy az ember együtt tudjon érezni a főszereplővel, megtörténjen a bevonódás – bár ezt itt egyértelműen el akarták kerülni a készítők – , kicsit pihenjünk meg és tudjuk értékelni a látottakat. Itt viszont egyáltalán nem hagy időt semmire, amitől rendkívül soknak fog tűnni.

Adam Sandler egyébként egy remek döntés volt a nagyszájú zsidó ékszerész szerepére, hiszen szerepei is nagyjából a folyamatos pofázásokról híresek, azonban mivel a cselekmény ennyire folyamatos és pörög, talán egy drámai jelenetet írtak neki a készítők, amivel sajnos nem tudta magát kellően megmutatni. Számomra még a Távkapcsban vagy A cipőbűvölőben is több mélységet volt képes átadni Sandler, mint itt. Az pedig, hogy sokan hiányolják az Oscar jelöltjei közül? A Trópusi viharban Kirk Lazarus karaktere is megmondta, hogy: “Sose szabad fullba nyomni a kretént… Oscar bácsi meg nem gyütt.”

Sandler nem volt kretén, viszont sorsa és döntései kilátástalanok voltak, egy egyértelmű balfácán karaktert testesített meg, a nézőktől pedig a sokadik rossz döntése után már elvették azt a reményt is, hogy kicsit szurkoljunk érte.
A vége egy kellően nagy pofon és igen meglepő is, számomra az egyetlen kiemelkedő pontja a filmnek, viszont aki inkább a kiegyensúlyozottabb élményre vágyik, kerülje el messziről.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Jim Carrey régi önmagát idézte, annyit bohóckodott
Következő cikk Viccesen őszinte előzetes a legjobb film kategória Oscar-jelöltjeiről