85 éve, 1935. március 28-án mutatták be Az akarat diadalát, amit egy nem mindennapi nő, Leni Riefenstahl rendezett. Az utánozhatatlan stílusú rendező, minden idők talán legkiválóbb dokumentumfilmjeinek megalkotója, az utókor mégis a rendszer kiszolgálójaként emlékszik rá, hiszen nagyszabású mesterműveit a Harmadik Birodalom, és a goebbelsi propaganda számára készítette.
Leni Riefenstahl, teljes nevén Helene Berta Amalie Riefenstahl 1902. augusztus 22-én született Berlinben. A kis Leni a színház és komolyzene rajongó anyjával, Heinz nevű öccsével, no meg a poroszos édesapjával élt egy fedél alatt. A már kisgyermekként is kiváló szociális érzékkel megáldott Leni szöges ellentéte volt az introvertált öccsének, akit nagyban befolyásoltak apja zsarnoki hajlamai.
Az apa, Alfred Riefenstahl ugyanis hasonlóan a kor germán családfőinek többségéhez, tipikusan azokat a nevelési elveket vallotta, amik egy egész generációnyi német gyermeken ejtettek megmásíthatatlan sebeket. Ne feledjük, felnőve ez lett az a korcsoport, amit hatalmába kerített a nemzetiszocializmus tébolya…
Mindamellett hogy tekintélyuralmi alapon elnyomta a nejét, az apa nyílt megkülönböztetéssel élt gyermekei között, érezhetően Heinz javára. Neméből kifolyólag Alfred a fiúban látta a család jövőjét, ez pedig egyet jelentett Leni szinte teljes elnyomásával. Büntetésből olykor hosszú napokra egy sötét szobába zárta a lányt, aki annyira félt apja hirtelen indulataitól, hogy rendszeres sakkjátszmáik során szándékosan nyerni hagyta az ingerlékeny Alfrédet.
A férfi rossz természetéhez azonban kiegyensúlyozott anyagi háttér társult, hiszen Alfred egy jól menő csatornázási vállalatot vezetett. Riefenstahléknak még egy vidéki nyaralóra és egy kisebb berlini lakásra is futotta, ami valóságos fényűzésnek számított az akkor folyamatosan ingadozó német gazdaság viszonylataiban. Édesapja ennek a nagy presztízsű vállalatnak az irányítását tervezte Lenire bízni, azonban az anyja meglátta a lányban a művészi adottságokat.
Hiszen mindamellett hogy kitűnő atlétának bizonyult, Leni egészen négy éves korától kezdve érdeklődött a festés, és a versírás iránt. Anyja ekkor döbbent rá, hogy lányának kitűnő érzéke van a különböző kompozíciók és a vizuális egyensúly megteremtéséhez, ez az adottság később kiemelt szerepet kapott Leni filmes kifejezésmódjában.
Ám az igazi szenvedélynek mégis a tánc bizonyult. Még kislányként, Lenire nagy hatást gyakorolt egy Hófehérke balettelőadás, ekkor döntötte el, hogy ő is táncművészettel szeretne foglalkozni. Végül tizenöt éves korában, az apja tudomása nélkül kezdett táncórákat venni, ugyanott ahol korábban Anita Berber, a weimari korszak meghatározó nőideálja is tanult. A lány tehetsége hamar ki is ütközött, azonban egy nagy sikerű fellépést követően az apja tudomást szerzett a hobbijáról. A férfit pedig olyannyira nem hatották meg gyermeke művészi ambíciói, hogy válással fenyegette meg a támogató szándékú anyát. Engedve a zsarolásnak, Leni bentlakásos iskolába ment, ahol azonban tovább hódolt titkos szenvedélyének.
Mivel időközben az elnyomott kistestvére hajlandóságot mutatott a családi vállalkozás átvételére, Leni számára felcsillant a remény hogy hivatásszerűen hódolhasson a legnagyobb szenvedélyének. Ám az ehhez vezető út hosszadalmas vitákkal volt kikövezve, ugyanis az apa minden hatalmát bevetette, hogy megakadályozza a lány művészi kibontakozását. Végül Leni 19 éves korában kezdett el balettot tanulni, jelentős elmaradással a társaihoz képest. Ám megszállott módon hajtva, hamar ledolgozta a késői kezdésből fakadó hátrányát. Ráadásul balett tanulmányai mellett modern táncórákat is vett.
Az első hivatalos performanszára 1923. október 23-án került sor, a müncheni TonHalle-ban. Az eseményt az akkori szeretője, Harry Sokal finanszírozta. Az első világháború után valósággal összeomló német gazdaság állapotát pedig jól mutatja, hogy a hiperinfláció következtében a férfinek mindössze egyetlen amerikai dollárjába került a fellépés megszervezése…
A háborút követő időszakban, csakúgy, mint a gazdasági, vagy a politikai életben, a tánctermek világában is káosz uralkodott. Számos új, addig elképzelhetetlen irányzat ütötte fel a fejét, amikben Leni rendre kipróbálta magát. Fellépet modern, absztrakt vagy futurisztikus koreográfiával is, ám egyiket sem érezte igazán magáénak. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy megalkotja a saját előadásmódját, ahol a mozgás szépsége és az emberi test szimmetriája van a középpontban, forradalmian naturalista megközelítésben. Ez a mozgáskultúra pedig hamar követőkre is talált, Isadora Duncan, Mary Wigman, vagy a pozsinyi születésű Rudolf von Laban személyében.
Leni csillaga innentől pedig egyre fényesebben ragyogott, szép lassan Európa egyik legismertebb táncművészévé nőtte ki magát. Nagy sikerű fellépéseivel bejárta az egész kontinenst, megfordulva Zürichben, Londonban és Párizsban is. Ám egy prágai előadás során súlyos térdsérülést szenvedett, ami alapvetően határozta meg későbbi életét.
Elmondása szerint már korábban is bajlódott kisebb sérülésekkel, gyötörték visszatérő fájdalmak, ám a prágai eset ezeknél sokkal komolyabbnak bizonyult. Leninél súlyos deformációt diagnosztizáltak, amit csak műtéttel lehetett eltávolítani. Ez a beavatkozás pedig huzamosabb ideig ellehetetlenítette a színpadra való visszatérését, amit az akkor épp karrierje csúcsán lévő nő nehezen viselt.
A minél gyorsabb regenerálódása érdekében rendszeresen kezeltette magát egy berlini doktornál. Egy ilyen látogatás során a metróra várakozva látta meg Arnold Fanck, Der Berg des Schicksals című filmjének poszterét, ami új fejezetet nyitott Leni életében.
Ettől a ponttól a mozgókép megszállottjává vált, napi rendszerességgel megfordulva Berlin különböző filmszínházaiban. Lenit olyannyira lenyűgözte a mozi intenzitása, hogy egy barátján keresztül találkozóra hívta Fanckot. Itt részletesen taglalta imádatát a rendező munkássága iránt, és megpróbálta meggyőzni, hogy szerepeltesse következő filmjében. Azonban ugyanazon este Leni fájdalmai újra felerősödtek, így kénytelenek voltak újabb beavatkozásokat végrehajtani rajta. Pár nappal később azonban a kórházban lábadozó nő legnagyobb meglepetésére Fanck látogatta meg, a férfi pedig egy kis meglepetéssel is készült. A rendező bemutatta új filmjének, a Der heilige Bergnek a forgatókönyvét, amiben Leninek szánta a főszerepet.
Fontos hangsúlyozni , hogy akkoriban a ,,Hegy” filmek külön műfajnak számítottak Németországban. Ez a mára méltán elfeledett elnevezés lényegében annyit takar, hogy a főszereplőknek hófödte hegyek között kellett megküzdeniük a túlélésért, amihez olykor némi romantikus felhang is társult. A náci propagandagépezetbe való beolvadása előtt Arnold Fanck volt ezen hegyfilmek Steven Spielbergje, így kézenfekvő volt hogy Leni első szerepe is egy ilyen alkotásban kapjon helyet. Ez lett az Der heilige Berg, ami 1926-os bemutatásakor nagy népszerűségnek örvendett. Ám ami talán még fonatosabb, Fanck munkáján keresztül Leninek először volt alkalma bepillantani a filmkészítés fortélyaiba.
A film sikerén felbuzdulva az alkotópáros elkészítette a hasonló jellegű Der große Sprung-ot, ahol Leni egy olasz kecskepásztorlányt játszik, aki szerelembe esik egy síelni érkező turistával. Habár a film nem szerepelt különösen rosszul, az igazi áttörést mégis az 1929-es Piz Palü fehér pokla hozta meg.
Ám hiába a Piz Palü fehér poklának elsöprő siker, az eredeti helyszíneken forgatott film valóságos rémálomnak bizonyult a színészek számára. Minden nap újra és újra megmászva az ominózus hegyet, a nulla fok körüli hőmérsékletben kellett életveszélyes mutatványokat végrehajtaniuk egy-egy hatásos jelenet kedvéért. Ez azonban nem szegte Leni kedvét, aki a szerepért még hegymászó tréningeken is részt vett, amik nagyban hozzájárultak alakítása hitelességéhez. Szintén jelentős előrelépésnek bizonyult, hogy a munkálatok során az akcióért felelős Fanck mellett, ezúttal Georg Wilhelm Pabst is közreműködött, aki kifejezetten a komplexebb érzelmi világ kiépítésére fókuszált. Az ő jelenléte azért is fontos, mert elsőként világított rá arra, hogy Leni nemcsak színészként, hanem filmkészítőként is megállná a helyét.
Történt ugyanis, hogy Fancnak komoly gondjai akadtak a készülőfélben lévő film formába öntésével, így a stúdió elvette tőle a vágás jogát, ami végül Leninél landolt. Munkája során Leni felfedezte, hogy nemcsak élvezi, de ösztönös érzékkel is bír a vágás folyamata iránt, erőfeszítései ráadásul meleg fogadtatásban részesültek Pabst részéről. A Leni által újravágott anyag végül telitalálatnak bizonyult, így a filmet egybehangzóan pozitív kritikai visszhang fogadta. Piz Palü fehér pokla népszerűségét jól mutatja, hogy a film 1930-ban még kis hazánkban is bemutatásra került.
Azonban hiába a nemzetközi elismerés, Leni közel sem volt elégedett a kialakult helyzettel. A Pabstal való közös munka ugyanis rádöbbentette, hogy a filmművészet jóval több, mint Fanck hegyfilmjei. Leni komolyabb szerepekre vágyott, így alapból frusztráltan vágott bele a következő, Fanckal való forgatásba. A rendezővel való viszonya pedig érezhetően elmérgesedett Viharok a Mont Blanc felett című film munkálataikor, ahol Leni megelégelte Fanck, a színészei felé támasztott lehetetlen elvárásait. Leni itt megfogadta, hogy felhagy a hegyfilmek készítésével, és helyette egy saját mozi megalkotást tervezte.
Ezen elgondolás nyomán született meg a Kék fény kezdetleges forgatókönyve, amit Leni az első saját rendezésű filmjének szánt. A leginkább a tündérmesék hangulatát idéző alapötlet egy lány történeté mesélte el, aki egyedül él a hegyek között. Ám a Leni baráti köre nem látott sok potenciált a koncepcióban, mondván hogy a film álomvilágának megépítése elképesztő összegeket emésztene fel. Így az eredetileg 17 oldalas script sok kezet megjárt, míg nem a kor egyik legelismertebb írójánál, Balázs Bélánál kötött ki. A neves szakember pedig alaposan átdolgozta a forgatókönyvet, ami így már jóval alacsonyabb költségvetésből is megvalósíthatóvá vált. Azonban Leni így sem kapta meg a kellő anyagi támogatást, ezért kénytelen volt elvállalni egy jól fizető szerepet Fanck, Fehér mámor című filmjében.
Mikor összegyűlt a szükséges büdzsé, Leni és a legfőképp a korábbi filmjeiből verbuvált csapat megkezdte a forgatásokat egy Észak- Olasz faluban. Ám a munkálatok a tervezettnél jóval tovább húzódtak, és a nőnek hamar le kellett vonnia egy fájdalmas tapasztalatot. Mégpedig, hogy filmet rendezni nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt előzetesen elképzelte. Komoly nehézségeket okozott számára a Kék fény idealista hangulatának megvalósítása, pedig a siker érdekében még egy korábban sosem látott, ködösítő effektust is rendelt, az AGFA elnevezésű vizuális trükkökkel foglalkozó vállalatától. Ez a szerkezet pedig nagy szerepet játszott abban, hogy a monumentális alkotás költségvetése szép lassan túlnőtt Lenin, akinek így meg kellet válnia a legtöbb ruhájától, a családi ékszereitől, vagy a saját kezűleg festett képeitől. Ám mindezen nehézségek ellenére, töretlen hittel dolgozott tovább a filmen, aminek első képanyagi pozitív fogadtatásban részesültek.
Az izgatott Leni visszautazott Berlinbe, hogy nekilásson a különböző utómunkálatoknak. A vágásokra Fancket kérte fel, ám a férfi nem tudta kihozni az anyagból a megfelelő lendületet, így Leni saját kezűleg fejezte be a munkálatokat. Ezután pedig csak az 1932. március 14-ére kitűzött premier volt hátra, ahol mind a közönség és mind a kritikusok az egekig magasztalták a filmet. Ezen felbuzdulva, Leni egyidejűleg a Nagy gazdasági válság tetőzésével és az Adolf Hitler féle NSDAP felemelkedésével, országos turnéra vitte a Kék fényt. Itt a nőnek alkalma volt megismerni a többszörös pénzügyi katasztrófák által sújtott, és az első világháború után kisemmizett Németország valódi arcát. Útja során Leni szembesült a családját sem kímélő válság hatásaival, látta az utcán kígyózó sorokat, a csontsovány gyerekeket, az egész nemzeten egyre inkább eluralkodó reménytelenséget.
Épp ezért, számos honfitársához hasonlóan Leninek is valóságos megváltás volt a náci párt és Adolf Hitler feltűnése. Lenit olyannyira lenyűgözte az anyagi stabilitást és az egységes német birodalom megteremtését ígérő politikus karaktere, hogy rendszeresen megtekintette a pártvezér beszédeit. Idővel rajongása odáig fajult, hogy egy magánjellegű levelet is írt Hitlernek, amire legnagyobb meglepetésére választ is kapott. A Führer, Wilhelm Brückner nevű segédjén keresztül találkozóra hívta Lenit, aminek időpontját 1932. május 18-ára tűzte ki. A szóban forgó délutánon Brückner autóval érkezett Leni házához, hogy onnan egy fél órás utat követően érkezzenek meg úticéljukhoz. Ott saját elmondása szerint, Leni és a Führer a tengerparton sétálva folytatott elmélyült beszélgetést, melynek témája leginkább a nő filmográfiája volt. Hitler őszinte csodálatát fejezte ki Leni munkássága iránt, külön kiemelve a Kék fényt, amit a kor egyik legjelentősebb német mozijának nevezett. Ezután a vacsorára invitálta Lenit, ahol először próbálta meggyőzni a rendezőnőt, hogy a továbbiakban az NSDAP kötelékében dolgozzon.
A Hitlerrel töltött este után, és nagyrészt annak köszönhetően Leni jelentős késéssel érkezett Grönlandra, Fanck legújabb, S. O. S. Jéghegy című mozijának forgatására. Ez a film már csak azért is különleges, mert az amerikai Universal stúdió égisze alatt készült. Ez egyet jelentett a megnövekedett szereplőgárdával, a nagyszabású díszletekkel, és a színészekkel szemben tanúsított, sokkalta emberségesebb bánásmóddal. A szakszerű hozzáállás mellett Lenit lenyűgözte Grönland festői szépsége, így kissé kedvvesztetten tért vissza hazájába. Ez a lehangoltság azonban nem akadályozta meg abban, hogy még egyszer elfogadja Hitler, és ezúttal szinte a teljes náci vezérkar meghívását. Ezen találkozó alkalmával Leni olyan pozitív benyomást tett a vezetőségre, hogy ezt követően szorosabb kapcsolatba került Joseph Goebbels, későbbi propagandaminiszterrel. A férfi rendszeresen látogatta, méregdrága ajándékokkal bombázta Lenit, a kettőjük között kialakult viszony jellege mindmáig tisztázatlan.
Párhuzamosan Hitler hatalomra kerülésével, Leni Svájcba utazott, hogy tökéletesítse az S. O. S. Jéghegy néhány, még kérdéses jelenetét. Tekintve hogy az elszigetelt Németországból igencsak limitált volt a külföldre áramló információ mennyisége, hazatérésekor Lenit sokkolták a kormányváltást követő változások. A náci párt valóságos politikai ámokfutásba kezdett, egyetemeket záratott be, könyveket égetett és a Gestapo is megkezdte könyörtelen munkáját. Ám Leni számára még fájóbb volt, hogy a korábbi baráti köre, kollégái rendre elhagyták az országot, ki származási, ki pedig művészi okokból. Ez a lehetőség Leni számára is adott volt, hiszen elvállata a nemzetközi koprodukcióban készülő, Mademoiselle Docteur című kémfilm főszerepét. A párizsi forgatás megkezdése 1933 szeptemberére volt kitűzve, azonban a Németországban kialakult politikai helyzet keresztülhúzta Leni számításait.
Néhány héttel az indulása előtt ugyanis Adolf Hitler magához hívatta a rendezőnőt. Leni itt tudta meg, hogy a Führer egy, az 1933-as, nürnbergi pártgyűlést bemutató, A Hit győzelme című dokumentumfilm elkészítését tervezi, amire őt jelölte ki rendezőnek. Leni persze hallani sem akart az ötletről, hiszen pár hét múlva a nagy reményekkel kecsegtető Mademoiselle Docteur forgatáson volt jelenése. Azonban rá kellet döbbennie, hogy itt már észérvekkel nem sokra megy, először találkozott a totalitárius rendszer, ellentmondást nem ismerő módszereivel. Hitler tájékoztatta, hogy a párizsi utazását már előzetesen lefújták, illetve finoman megpendítette Leni anyjának izraelita felmenőit is. Így a nőnek nem sok választása maradt, ha rendkívül feldúltan is, de Nürnberg felé vette az útját.
Érkezésekor azonban rádöbbent, hogy a helyzet még annál is rosszabb, mint amire számított. Az ezzel megbízott Goebbels semmit sem készített elő számára, így Leninek vészmegoldáshoz kellett nyúlnia. Bevonta a produkcióba Albert Speer birodalmi építészt, és Walter Frentz fotográfust, aki később a párt legkedvesebb operatőrévé vált. Továbbá jelentős kölcsönt vett fel öccsétől is, és hitelezésre négyezer lábnyi filmszalagot rendelt az őt már a korábban is kisegítő AGFA-tól. Ám a rendező megpróbáltatásainak még itt sem volt vége, a gyűlés ideje alatt ugyanis az S.A és az S.S indokolatlanul szigorú szabályai is nehezítették a munkáját. Leni képtelen volt testközeli felvételeket készíteni az esemény főszereplőiről, ráadásul a cenzúra sokszor a még a legártalmatlanabb jeleneteket is megvétózta. Így Leni közel sem volt elégedett a végeredménnyel, ami összességében egy igencsak töredezett, olykor pedig amatőr mód kidolgozatlan mozi lett. Ennek ellenére a német sajtó az egekig magasztalta a filmet, igaz nem valószínű, hogy volt más választásuk…
A hit győzelmének megpróbáltatásokkal teli forgatása olyannyira megviselte Lenit, hogy orvosi utasításra a svájci Davosra utazott. Itt lehetősége nyílt szerepet vállalni A mélység birodalma című filmben, aminek produceri feladatait is magára vállalta. Munkásságát Heinrich George, a kor egyik legismertebb német színészének szerződtetésével kezdte, aki azonban csak vonakodva vállalta a szerepet. Ám mikor a kellékek és a stáb többi része nem érkezett meg a fogadás kezdetére, Georgeot már nem lehetett meggyőzni. A neves színész pár nap várakozás után hazarepült, a produkció pedig darabjaira hullott. Lenit olyannyira megtörte a kudarc, hogy kórházba került. Ám nem sok ideje volt lábadozni, ugyanis Hitler parancsba adta Az akarat diadala című, az 1934-es pártgyűlést bemutató dokumentumfilm elkészítését.
A párttal való, legutóbbi közös munkájának körülményeire való tekintettel, Leni heves ellenérzésekkel viseltetett a projekt iránt. Ám ezúttal lenyűgözte a náci gépezet működése, ami kikezdhetetlen feltételeket kínált számára. A hit győzelme kapcsán mindössze pár napja volt elindítani a forgatást, azonban most áprilistól egészen a szeptemberi gyűlésig dolgozhatott az előkészületeken. Továbbá Hitler teljes szabad kezet, és egy 300,000 birodalmi márkás költségvetést is a rendelkezésére biztosított, ami a maga idejében kirívóan nagy tőkének számított. Leni végül egy 172 (!) fős stábbal kezdett neki a fogatásoknak, ami számos fennakadása ellenére a náci propaganda diadalával zárult.
Az ilyen elbizonytalanodások egyike, General von Reichenau jelenléte volt, aki úgy érezte hogy a készülőfélben lévő filmnek mindenképpen szüksége van néhány felvételre a parádézó Wehrmachtról. Azonban az általa felkínált anyagok pocsék minősége, és a kontextussal való teljes összeegyeztethetetlenségükből kifolyólag Leni visszautasította az ajánlatot. Reichenau ezt olyannyira mellre szívta, hogy rögvest a Führerhez rohant. Hitler pedig nem szerette volna maga ellen fordítani a hadsereg egyik legbefolyásosabb személyiségét, így elrendelte a felvételek beillesztését. Leni azonban páratlan vakmerőségről tanúbizonyságot téve dacolt a Führer akaratával, és egy, a Wehrmachtot bemutató film ígéretével megelőzte a katasztrófát.
A másik jelentős probléma a Leni által kidolgozott forgatási rendszer volt. A rendezőnő ugyanis tizennyolc operatőrt foglalkoztatott egyszerre, azzal az egyszerű utasítással, hogy rögzítsenek mindent, amit arra érdemesnek találnak. Ennek az eredménye közel hetvenórányi képanyag lett, ám az operatőrök közti ritmuseltérés miatt lehetetlen volt megfelelő aláfestőzenét találni. Végül Leni nemes egyszerűséggel úgy hidalta át a problémát, hogy saját kezűleg komponált zenét a filmhez.
Innentől ,,mindössze” öt hónapnyi intenzív vágás volt hátra, amire Leni később élete legnagyobb filmes kihívásaként emlékezett vissza. A munkálatok nehézségét jól mutatja, hogy néhány órával az 1935. március 8-ára kitűzött bemutatót megelőzően a stáb még kétségbeesetten dolgozott a filmen. Ám percekkel a vetítés megkezdése előtt sikerült leadniuk a kópiát, azonban ekkor már arra sem maradt idő, hogy a cenzúra átfussa az anyagot. Ez végül nem okozott semmiféle komplikációt, mivelhogy Az akarat diadala mérhetetlenül lenyűgözte a jelenlévőket. A vetítés után Hitler egy parfümmel kedveskedett a Leninek, akinek pár héttel a bemutató után odaítélték nemzeti filmdíjat is. Filmjét később az 1937-es párizsi világkiállításon is kitüntették, és azóta is az egyik legzseniálisabb dokumentumfilmként tartják számon.
Az akarat diadalának embert próbáló munkálati után Leni huzamosabb pihenésre vágyott. Ennek részeként rendszeresen látogatta a Grunewald atlétikai stadiont, ahol megismerkedett Carl Diem professzorral. Ez idő tájt a férfi az 1936-os Berlini olimpiai játékok szervezésén dolgozott, amiben Leninek is fontos szerepet szánt. Diem egy, a játékokat bemutató dokumentumfilm elkészítésére kérte fel Lenit, aki eleinte vonakodva fogadta az ötletet. Ám kollégái pozitív visszajelzései, és a képzeletében egyre inkább kirajzolódó alapkoncepció végül meggyőzte, így aláírta a szerződést.
Ám közvetlenül a forgatások megkezdése előtt Leni, a szó legszorosabb értelmében visszautasíthatatlan meghívást kapott Benito Mussolini, Olaszország fasiszta miniszterelnökétől. Il Duce egy, az olasz politikai életet bemutató dokumentumfilm elkészítésére próbálta rábeszélni Lenit, aki azonban visszautasította az ajánlatot. Mussolini ezen kívül egy hétpecsétes, Hitlernek címzett politikai üzenetet is rábízott Lenire, amiben Ausztria meg nem támadásáról biztosította a Führert.
Hazatérve itáliai utazásáról, Leni megkezdte az Olimpia mozi előkészítését. A Párt pedig ezúttal sem fukarkodott a költségvetéssel, így Leninek minden eszköze adott volt egy pazar film elkészítéséhez. A szinte határtalan technikai tárházát jól példázza, hogy kérésre még egy vízálló kamerát is kifejlesztettek, amivel a mozitörténet során először rögzíthetett megfelelő minőségű víz alatti képanyagot. Ráadásul Leni hosszadalmasan tanulmányozta minden egyes sportág mozgáskultúráját, hogy a legelőnyösebb szögből rögzíthesse az eseményeket. A rendezőnő még Athénba is elutazott, hogy dokumentálhassa az olimpiai láng ünnepélyes meggyújtását.
Ám az igazi munka az 1936. augusztus 1-én lezajló megnyitót követően vett kezdetét. Innentől Leni éjt-nappalát téve dolgozott, felügyelve a párhuzamosan zajló versenyek felvételeit, olykor saját kezűleg is kamerát ragadva. Hasonlóan nehéz feladatnak bizonyult a különböző nemzetközi szervezetek, és az akkor már nyíltan ellene forduló Goebbels féken tartása, akik ismétlődően szabotálták a munkáját. Ám az Adolf Hitler által felállított szabályok szinte korlátlan mozgásteret biztosítottak Leni számára, akinek így sikerült rögzítenie a szükséges felvételeket.
Így 1937-ben, egyidejűleg Németország háborús előkészületeivel, Leni fáradhatatlanul dolgozott filmjének megvágásán. Nagyjából háromszázezer méternyi filmanyagot kellet szelektálnia, amiből mintegy hat és fél méter kerülhetett a végleges kópiába. Ám Leni emberfeletti tempót diktálva, alig egy év alatt befejezte a munkálatokat. A két, A népek ünnepe és A szépség ünnepe című részre bontott film , végül Hitler 49-ik születésnapján került bemutatásra, 1938. április 20-án. Meglepő, de a mozi vegyes fogadtatásban részesült a hazai kritikusok részéről, többségük elmarasztalta a filmet a hazafias felhangok mellőzésért.
A német szakmabeliek értetlenkedése ellenére Leni nemzetközi túrára vitte a filmet, mely során szinte egész Európát bejárta. Ám az út legemlékezetesebb állomásának mégis az Amerikai Egyesült Államok bizonyult, ahol a rendezőnek szembesülnie kellett hazája nem túlzottan kedvező megítélésével. A szinte egész Amerikán átívelő útját folyamatos antifasiszta tüntetések kísérték, továbbá Hollywoodba érkezésekor a legtöbb újság a HOLLYWOOD NEM KÉR LENI RIEFENSTALBÓL címlappal jelent meg. A filmgyártás fellegvárában mindössze egyetlen alkotó fogadta szívélyesen, a hithű antiszemita hírében álló Walt Disney…
A megrázó tengerentúli útjáról hazatérve, Leni nekilátott a Penthesilea című film előkészítésének. Az eposzi moziban, Leni egy amazonkirálynőt játszott volna, a szerep kedvéért pedig még lovagló órákat is vett. Kidolgozta a forgatókönyvet, illetve egy nevesebb rendezőt is szerződtettet a projekthez, ám közvetlenül a forgatások megkezdése előtt, minden darabjaira hullott. A Wehrmacht megindította a lengyelországi invázióját…
A nagyszabású hadművelet megkezdésével, Lenit a frontvonalra vezényelték, azzal a megbízással, hogy dokumentálja az előreötlő német alakulatok tevékenységét. A rendezőnő egy Końskie nevű, lengyel kisvárosig kísérte a csapatokat, ott azonban a kezdeti csillogás után megismerte a háború valódi arcát. Egy éjszaka táborhelyét lengyel partizánok támadták meg, nem sokkal később pedig szemtanúja volt 20-30 civil kivégzésének. A hódító náci egységek által bevett módszer szerint, a foglyokkal előbb megásatták saját sírjukat, majd óraműpontsággal belelőtték őket. Lenit olyannyira megviselte a rendszer kegyetlensége, hogy valósággal letámadta a katonákat, akik végül fegyverrel fenyegették meg a sokkos állapotban lévő nőt. Leni ezt követően áthelyezését kérte, így az állapotára való tekintettel visszaküldték Berlinbe.
Hazatérése után újfent belevágott Penthesilea készítésébe, azonban hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy a háborús időkben képtelen lesz finanszírozni a filmet. Ennek okán pont kapóra jött neki a hír, hogy újra felmerült a korábban kudarcba fulladt, A mélység birodalma című mozi elkészítése. Leni nagy lendülettel vágott bele a projektbe, a rendezés mellett a női főszerepet is elvállalva. A forgatókönyvet mindössze hat hét alatt készítette el, és a szereplőgárdát is hasonló tempóban véglegesítette. A ránehezedő nyomás csökkentése érdekében, egykori mentorát Georg Wilhelm Pabstot is bevonta a produkcióba, segédrendezői szerepkörben. Leni eredetileg Spanyolországot jelölte ki a forgatás helyszíneként, azonban mint karrierje során már oly sokszor, a történelem megint keresztülhúzta a számításait: 1940. május 10-én Németország csapati benyomultak a Nyugati frontra…
Így a hányattatott sorsú forgatások az olasz Dolomitokba költöztek, azonban csak egy három hetes időszak erejéig. Ezen periódus alatt Leni képtelen volt befejezni a filmet, azonban a vészesen közeledő tél ellehetetlenítette a további munkálatokat. Szintén komoly nehézségeket okozott, hogy néhány jelenethez Leninek feltétlenül szüksége lett volna egy farkasra, azonban sehogy sem talált egy megfelelő példányt. Végül Berlinből rendelt egy idomított állatot, azonban a kiválasztott egyed az utazás során kilehelte a lelkét.
Mindeközben Lenit visszatérő fájdalmak gyötörték, így egy berlini kórházba került. A kezelés után visszatért a forgatásokhoz, ahol egészsége olyannyira rosszabbodott, hogy kénytelen volt egy müncheni magánklinikába vonulni. Itt állapota továbbra is stagnált, egészen addig, amíg egy barátján keresztül meg ne ismerte a homeopátiás kezelésmódot. Az eleinte szkeptikus Lenin végül sokat segített a gyógymód, aminek segítségével visszatérhetett szeretett filmjének munkálataihoz.
Így egyidejűleg azzal, hogy a brit légierő megkezdte Berlin bombázását, A mélység birodalmának forgatása zavartalanul zajlott. Németország egyre reménytelenebb helyzete ellenére Leni szokatlan anyagi kötetlenséget élvezett, a kor egyik legnagyobb európai költségvetése állt a rendelkezésére. Ez is nagy szerepet játszott abban, hogy a stáb sikerrel rögzítette a forgatókönyv nagyját, az egyetlen fennakadást Pabst elvesztése okozta. A segédrendezőt Goebbels rendelte be egy propagandafilm elkészítésére, azonban Leni hamar utódjára talált, Arthur Maria Rabenalt, a pártközeli mozijairól elhíresült alkotó személyében. Ám mikor egy véletlen robbanás következtében egy kellékes életét vesztette, a projekt huzamosabb ideig megrekedt.
Tetézve a bajokat, 1943 tavaszán Lenihez eljutott a hír, hogy berlini lakását bombatalálat érte. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy A mélység birodalma forgatásait néhány hét erejéig Spanyolországba költöztesse, ezzel is tetézve a film amúgy is kiugróan magas büdzséjét.
A sorsdöntő háborús tevékenységek ellenére 1944 márciusa, mégis másról marad emlékezetes Leni számára. Az ekkor már negyvenegy éves rendezőnő ugyanis házasságot kötött Peter nevű szerelmével. Itt fontos megjegyezni, hogy Peter nem az első férfi volt Leni életében, azonban korábbi szeretőinek végeláthatatlan névsora akár egy külön cikket is megtöltene. A szertartásra végül a nő hazatérése után került sor, azonban az ifjú pár boldogsága nem sokáig tartott…
Az esküvő után pár héttel ugyanis életét vesztette Leni édesapja és a Keleti fronton harcoló öccse. A nőt elsősorban testvérének hallálhíre rázta meg, amiért önmagát tette felellősé. Úgy érezte a megfelelő közbelépése mentesíthette volna Heinzet a katonai szolgálat alól. A gyász ellenére Leni újfent elfogadta Hitler meghívását, ahol először szembesült Führeren egyre inkább elhatalmasodó őrülettel.
Ezt követően Lenit megint külföldre szólították A mélység birodalma munkálatai, ezúttal egy Prága melletti kisvárosba. Itt kerültek leforgatásra a film legkomplikáltabb jelenetei, azonban a stáb néhány nap alatt, szinte teljes egészében rögzítette a szükséges képanyagot. Ám mikor Leni huzamosabb ideje nem kapott levelet az Olaszországba vezényelt férjétől, a helyszínre utazott, hogy felkeresse szerelmét. A férfire végül egy katonai kórházban bukkant rá, a környezetváltozás által előidézett reumától szenvedve. Leni elintézett számára egy berlini kezelést, majd rohamtempóban visszatért a csehországi forgatásokhoz. A fennmaradó jelenetek mindenféle fennakadás nélkül lettek rögzítve, azonban az utómunkálatokat már nem sikerült végigvinni. A szövetséges csapatok előrenyomulásával a Birodalom helyzete teljesen reménytelenné vált, a német lakosság szeme előtt már kizárólag a menekülés lebegett…
Ennek jegyében Leni Berlinbe utazott, hogy biztonságba helyezze a A népek ünnepe, A szépség ünnepe és Az akarat diadala eredeti kópiáját. Ezt követően a Hitler által bebörtönzött Hans Schneeberger segítségére sietett, akivel még anno. Fanck filmjei kapcsán dolgozott együtt. Ám mire elérte barátja fogdáját, kiderült, hogy erőfeszítései mindhiába valóak voltak. 1945. szeptember 2-án a háború lezárult, így a Führer a rendeleti többé már nem voltak érvényesek.
A náci államigazgatás összeomlását követő káoszban Leni stoppal indult felkutatni családját. Ám hamar amerikai csapatokba ütközött, akik a személyazonossága felfedése után egy fogolytáborba szállították. Innen három, sikertelen szökési kísérletet követően szabadult, hogy egy lopott kerékpárral kezdje meg hazaútját. Érkezésekor azonban gyászos látkép fogadta, ugyanis az egykoron büszke Riefenstahl házban most amerikai katonák lettek elszállásolva. Leni tőlük tudta meg családja új szálláshelyének címét, ahol végre rátalált az anyjára és Peterre.
Idővel azonban újfent őrizetbe vették, ahol az akkor már igencsak foghíjas náci vezetőséggel együtt szállásolták el. Ám mikor rájöttek, hogy Leninek nem sok rálátása volt a Harmadik birodalom működésére, sem a Koncentrációs táborok borzalmaira, elkülönítették a valódi háborús bűnösöktől. Ám szabadulásáig még így is számos börtönt, és fogolytábort kellett végigjárnia, míg végül családjával együtt Innsbruckban lett elhelyezve. Itt pár napnyi nyugalom után lettek informálva arról, hogy a terület hamarosan francia fennhatóság alá kerül, így Leniéknek 24 órán belül tovább kell állniuk. Ám az ez idő tájt folyamatosan gyengélkedő nő gyomorfájdalmai ekkor olyannyira felerősödtek, hogy kénytelen volt kórházba vonulni. Ezzel pedig kifutott az igencsak szűkös határidőből, így egy közeli börtönbe szállították, ezzel hátrahagyva A mélység birodalmának több éves munkával leforgatott kópiáját. Ebben az intézményben elmondása szerint nagyságrendileg egy hónapot töltött, betegségére való tekintettel teljes elzártságban. Szabadulása után Fanckhez fordult segítségért, azonban a rendező még azt is letagadta, hogy egyáltalán ismeri a nőt. Végül Leni és családja Breisachban, egy szinte porig bombázott német kisvárosban lett elszállásolva, azonban megpróbáltatásaink itt még közel sem volt vége.
A szinte élhetetlenségig rombolt városban Leniék folyamatos nélkülözésben életek, ami igencsak megviselte a Peterrel való kapcsolatát. Ez végül odáig fajult, hogy a pár mindössze háromévnyi együttlét után felbontotta a házasságát. Ám a legnagyobb fájdalom és nincstelenség közepette is felcsillant a remény Leni számára, ugyanis tudomására jutott, hogy megmaradt filmjeit a francia csapatok Párizsba szállították. Így hamar elrendezett egy megállapodást egy független stúdióival, akik biztosították Leni alkotói szabadságát, cserébe későbbi bevételeinek 50%-ért.
Ám számításait újfent keresztülhúzta egy váratlan tényező, mégpedig a saját múltja. Többszörösen bíróság elé kellett állnia a náci párttal való kapcsolata miatt, azonban a legsúlyosabb vádpont mégis A mélység birodalma kapcsán merült fel. Egybehangzó tanúvallomások szerint ugyanis az akkor még mindig befejezetlen film forgatásain Leni statisztaként alkalmazott néhány, a koncentrációs táborból odaszállított roma férfit. Végül bizonyítékok hiányában az ügyet ejtették, így a teljes igazságra talán már sosem derül fény. Hiszen Leni a Párttal való viszonya nehezen tagadható, ugyanakkor a kérdés, hogy kényszerből, vagy politikai meggyőződésből dolgozott a náciknak, megválaszolatlan maradt.
Mindenesetre a tárgyalások után Leni élete viszonylagos nyugalomban zajlott, azonban a filmgyártáshoz már sosem térhetett vissza. Igaz az utoljára 1932-ben vetített, Kék fény még megélt egy újra bemutatást, de későbbi projektjeit az engesztelhetetlen közvélemény rendre megvétózta.
Lenit rendkívül megviselte ez a kimondatlan ,,eltiltás”, ezért különösen jól jött számára, hogy előkerültek az anno. még Párizsban elkallódott A mélység birodalma kópiák. Igaz a nőnek jogi úton kellet bizonyítania, hogy a film alapvetően nem a náci propagandaminisztériumhoz, hanem őhozzá tartozott, ám ahogy ezzel megvolt, már neki is láthatott a félbehagyott munkájának. A film, végül több mint 22 évvel a forgatások megkezdése után került bemutatásra, igaz a Cannes-i filmfesztiválon politikai okokra hivatkozva nem vetítették.
Ezzel egyidejűleg, Leni nagy lelkesedéssel lapozgatta Ernest Hemingway, Green Hills of Africa című regényét, ami olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy belevágott egy filmes adaptáció elkészítésébe. Leni azon nyomban Afrikába utazott, ám egy életveszélyes autóbaleset, és a Suezi háború tetőzése ellehetetlenítette a munkálatokat.
Azonban ez a kudarcba fulladt utazás végül nem bizonyult teljesen hiábavalónak, ugyanis Leni eltökélte, hogy valamilyen formában dokumentálni fogja Afrika látképét. Végül, ha nem is filmkészítői minőségében, de visszatért a kontinensre hogy fotósorozatot készítsen a Nuba nevű törzs életéről. 1962-ben, az akkor hatvanéves Leni mintegy hat hónapot töltött a közösségben, megfigyelve annak mindennapos működését. Az itt készült képei nagy sikernek örvendtek, ez pedig lehetővé tette számára, hogy filmen is dokumentálja a törzs életét.
Hitler forog a sírjában
Leni nagy lelkesedéssel vágott bele a dokumentumfilm készítésébe, azonban egy birkózó férfiakat bemutató jelent forgatásán ütközött az egyik küzdőféllel, így újfent kórházba került. Itt jutott el hozzá édesanyja halálhíre, amelyről értesülve Leni azonnal Németországba repült. Azonban hazatérése fölöslegesnek bizonyult, ugyanis érkezésére édesanyját már el is temették. Választás híján, a letört Leni visszatér Afrikába ahol véglegesítette filmjének néhány befejezetlen jelenetét. Ám a hidegzuhany a vágás megkezdésénél jött, amikor Leni rádöbbent, hogy a kópiák iszonyatosan elszíneződtek, így a projektnek befellegzett.
A fájó kudarcot követően Leni néhány alkalommal még visszatért a törzshöz, azonban ott szembesülnie kellett ténnyel, hogy a modernizáció bizony nem kímélte meg a kis közösséget sem. Az elmúlt néhány évben a korábban csöndes életet élő Nubák egyfajta turisztikai látványossággá váltak, amiben nagy szerepet játszott Leni által publikált fotósorozat is.
Kiábrándulása ellenére, a Nuba képsorozat hetvenes évek egyik legkeresettebb fotósává tette Lenit. Ám hiába a hirtelen jött hírnév, ismétlődő próbálkozásai során Leni újra és újra falakba ütközött, a személye ellen irányuló kritikák például ellehetetlenítették szerepvállalását az 1972-es, müncheni olimpiát bemutató dokumentumfilm elkészítésében. Hasonlóan nagy felháborodást váltott ki, mikor Francis Ford Coppola meghívását elfogadva feltűnt az 1974-es Telluride Film Festival-on, ami a Kék fény díszvetítésével vette kezdetét. Ám Leni a legfájdalmasabb támadásként mégis azt az esetet élte meg, mikor egy, a Rolling Stones-szal való fotózás során, a zenekar gitárosa, Keith Richards SS egyenruhában jelent meg…
Ezen érzékeny bírálatok elől Leni többnyire a tenger mélyén keresett menedéket, ahol kiélhette a filmezés iránti szenvedélyét. Merülései során a kor egyik legjelentősebb vízalatti fotósává nőtte ki magát, képeiről több könyvet is publikált.
1987-ben átfogó biográfiát adott ki, ami vegyes fogadtatásban részesült a nyugati sajtóban. Számos kritikus kételkedett Riefenstahl szavahihetőségében, a Der Spiegel egyik szerzője például ,, egy pszichopata idióta karattyolásának” nevezte a szerzemény. 1993-ban egy majd háromórás dokumentumfilm készült Leni életéről, Ray Müller rendezésében. A nő későbbiekben is dolgozott Müllerrel, az alkotópáros ugyanis visszatért Szudánba hogy újra filmre vegye a Nubák életét. Azonban a projekt hamar félbeszakadt, amikor egy polgárháborús ütközet elől menekülő Leni helikoptere lezuhant. Az akkor már 97 (!) éves rendezőnőt többszörös bordatöréssel szállították kórházba, ám az nem mondható, hogy komolyabban megviselte volna a sérülés. Az eszméletvesztéséből feléledő Leni ugyanis egyből a baleset dokumentálása felől érdeklődött, amit a készülőfélben lévő filmbe szeretett volna illeszteni.
A kérdéses mozi azonban sosem került befejezésre, ugyanis az elkövetkező időszakban Leni újfent a búvárkodásra fókuszált. Ennek eredményeként 2002-ben került bemutatásra a Mélytengeri hangulatok című dokumentumfilm, ami lenyűgözően mutatja be a világtenger élővilágát.
Azonban hiába az öregkora ellenére töretlen lelkesedés, a halállal Leni sem dacolhatott. A nőt nem sokkal a Mélytengeri hangulatok bemutatóját követően rákkal diagnosztizálták, ami a 101-ik születésnapján vált igazán súlyossá. Innentől ipari mennyiségű fájdalomcsillapítót fogyasztva küzdött a túlélésért, ám 2003. szeptember 8-án végül utolérte a halál.
A Megcsonkított rendezői pályafutása ellenére Leni Riefenstahl félelmetes filmográfiával bír. Munkájával alapvetően formálta át a dokumentumfilm műfaját, letisztult vizuális kifejezésmódja pedig példaként szolgált az elkövetkező generációk számára. Azonban kimagasló művészi teljesítményét visszavonhatatlanul beárnyékolja a náci birodalommal való viszonya, aminek mibenlétére talán már sosem derül fény. Hiszen a Leni ellen irányuló, évtizedes távlatokból való vádaskodás sokszor megalapozatlannak érződik, ugyanakkor a nő egyoldalú tagadása is erősen megkérdőjelezhető. Ám a több mint száz éven átívelő életútját pont ez a kettősség teszi igazán érdekfeszítővé. Leni története ugyanis felveti az örökös kérdést, vajon elítélhetünk egy alkotót pusztán a politikai hovatartozása alapján?
Megannyi filmben visszaköszön hatása, legyen az a Gladiátor vagy éppen Az oroszlánkirály
A cikk legfőképp Ray Müller: The Wonderful Horrible Life of Leni Reifenstahl című filmje, illetve Leni Riefenstahl: Emlékeim című könyve alapján készült.
Továbbá átvettem adatokat a következő írásokból: 1,2,3,4,5,6.
