Anne, E-vel a végén! (Anne) 1-3. évad – kritika


Anne  with an “E”, készítő: Moira Walley-Beckett, szereplők: Amybeth McNulty, Geraldine James, R. H. Thomson, Dalila Bela, Lucas Jade Zumann, kanadai dráma, 1-3. évad, 2017-2019 (12)

Kanadai vidéki romantika realizmus

Mindenkinek megvan a vörös fonatos, cserfes és folyton bajba keveredő leányzó, Anne Shirley? Lucy Maud Montgomery regényének ifjú hősnője mindig jót akar, mindig nagy kalamajkába keveredik és aztán (szinte) mindig helyreállnak a dolgok. A különböző élőszereplős és rajzolt feldolgozásokról elmondható, hogy nagyon érzelmesek, feldolgoznak komoly és komolytalan témákat egyaránt, sokat lehet rajtuk nevetni és sírni. A fő gond viszont az, hogy meglehetősen giccsesek, így nem mindenki gyomrának megfelelőek. Pontosítok: bájosan együgyű kalandok zajlottak egészen mostanáig. Hiszen a 2017-től futó három évados sorozat sokkal sötétebb, valóságosabb, szociálisan érzékenyebb hangot üt meg. És bár az Anne, E-vel a végén! nem váltja meg a világot, ám a manapság divatos fantasztikus, sci-fi, krimi és sitcom sorozatok tömkelegében üdítő drámaként szolgál. Nem csak kosztümös film kedvelőknek.Az árva Anne Shirley (Amybeth McNulty) 13 éves korában, rengeteg sikertelen próbálkozást követően, végre kikerülhet az árvaházból egy szerető családhoz az Avonlea-i Zöld Oromba. Az egyetlen bökkenő, hogy az idősödő Cuthbert-testvérpár egy fiút várt, segítségként a gazdaságban. Sok-sok nézeteltérés után Marilla (Geraldine James) és Matthew (R. H. Thomson) nagyon megszeretik az álmodozó kislányt. Rengeteget kell küzdeniük innentől a nevelésével, de a szeretet, őszinteség, a problémák kimondása és átbeszélése folytán igazi családdá válnak. Közben Anne is cseperedik és megküzd a kamaszkor és a felnövés minden apró-cseprő gondjával. Klasszikus családi mozi, mondhatnánk.A sorozat egyik fő különlegessége abban rejlik, hogy bár a történet az 1890-es évek végén játszódik, mégis okosan fűzi bele a cselekménybe a huszonegyedik századi problémákat. Persze manapság sokszor unja a néző, hogy miért kell “beleerőltetni” színes bőrű és LMBTQ-embereket az összes filmbe. Miért kerül állandóan elő az egyenlőség kérdése? (A maga módján egyszerű a válasz: mert ez a mindenkori társadalom egyik fő problémája.)
Sok sorozat és film cselekményében indokolatlanok ezek a szálak, azonban az Anne esetében büszkék lehetünk a forgatókönyvíróra, hiszen bármennyire is egyértelmű az üzenet, mégis játszi könnyedséggel szőtte bele a fentebb felsorolt problémákat a történelmi közegbe. Néger, nem cseléd szereplő a sznob fehérektől nyüzsgő szigeten? Megalapozott háttértörténetéből kiderül, hogy honnan és miként keveredett Avonlea-be, nem csak úgy odatévedt. És ez csak egy kiragadott példa volt a sok közül. De nem csak ezeket a slágertémákat veszik górcső alá, rengeteg szó esik az árvaságról, társadalmi különbségekről, a felelősségről, a kiközösítésről és a csoportdinamikáról, arról, hogy miért fantasztikus és miért gonosz az ember. Mindezt átgondolt, szépen megírt karakterek sorsán keresztül ismerhetjük meg. Ám nem csak a forgatókönyv sikerült jól, hanem a casting is, mert a színészek többsége hitelesnek hat.

A főhősnőt játszó Amybeth McNulty parádésan hozza azt a végtelenül okos, azonban tapasztalatlansága folytán sok bajt okozó fiatal lányt, akiről a könyvben is olvashattunk. Annyira jól játszotta, hogy az első két epizódban még konkrétan idegesítő az a tömény, naiv varázslat, amivel körbeveszi magát, ám ahogy egyre több szereplőt ismerünk meg, Anne is egyre több tapasztalatot szerez, úgy válik érettebbé. Ráadásul a fókusz átkerülésével más szereplők is hangsúlyt kaptak. Itt megjegyezném, hogy engem majdnem eltántorított az első két rész, de a harmadik már úgy elkapott, hogy utána nem is eresztett el többet. Így érdemes legalább az első három epizódot megtekinteni, hiszen addig csak a gyönyörű fényképezést, a még csodálatosabb tájat és rengeteg fájdalmat és kiközösítést kapunk.
Utána viszont jönnek a remekebbnél remekebb mellékszereplők tömkelege: Diana, Josephine néni, Jerry, Rachel, aztán a második évadtól Cole, Bash, Mary és a többiek. Nekem személyes kedvencem Josephine néni, aki a maga karakán öreglányos stílusában gyámkodik mindenki felett, hasonlóan a mindig csodálatos Maggie Smith Lady Grantham-jéhez a Downton Abbey-ben. (Aki nézte, tudja mire gondolok.) Ezekben a karakterekben az a legjobb, hogy nem csak “szerethetőek”, hanem árnyaltságuk folytán nagyon is emberiek lettek.De nem szabad elfeledkezni a többi főszereplőről se: a szigorú, ám végtelenül mély érzésű Marilla szerepében Geraldine James tündököl. Valószínűleg ő kapta a legszebb karakterfejlődést az egész sorozatban. R. H. Thomson, mint a hűséges, mindig segítőkész vén medve, Matthew remek apakarakter. Ők ketten pontosan megtestesítik azokat a figurákat, akikre Anne-nek szüksége van. És aztán ott van Lucas Jade Zumann, mint Anne nagy riválisa, Gilbert Blythe. Ha csak a kettejük közti kis csatározásokért nézi meg az ember a sorozatot, már azért megéri. Remekül működik a kémia. Gilbertet meg nehéz nem kedvelni, túl rendes a srác.Ahogy gondolkoztam milyen hibákra lehet felhívni a figyelmet, három elemet találtam: egyrészt a már emlegetett politikai korrektség hangsúlyosabbá válik a második, de legfőképpen a harmadik évadban. Többnyire szépen indokoltak ezek a szálak, nehéz emiatt kötözködni a készítőkkel, de idővel kicsit soknak érződik.
A második probléma a “gonosz karakterek” egysíkúsága. Míg a “jók” pozitív és negatív tulajdonságai egyaránt kidolgozottak, meglepő módon az ellentétes oldal szereplőivel nem így tettek. Fordulatok lelövése nélkül nehéz bővebben belemenni. A harmadik és egyben legsúlyosabb gond a befejezés összecsapottsága. Negyedóra alatt megoldódik majdnem az összes probléma. Ami pedig nem, mint az indián lány, Kakwet bezárása, az örökre rejtély marad. Hozzá kell tenni, hogy ez nem róható fel az alkotóknak. Az eredetileg öt évadosra tervezett sorozatot hirtelen elkaszálták, erről a stábot is az utolsó pillanatban értesítették. A dolog mögött nagy valószínűséggel a sorozatot egyszerre sugárzó CBC és Netflix hatalmi harca vagy pénzügyi hiánya áll. Így senki ne legyen mérges a több, érdekes irányba elinduló szál lezáratlansága miatt, áldozatául estek a felsőbb hatalmaknak.

Különben remek kis sorozat ez, a 27 epizódja ellenére is gyorsan ledarálható. Szívet melengető élmény nézni a Prince Edward-sziget lakóinak ügyes-bajos dolgait. A mai feje tetejére állt világban különösen jó érzés elszökni egy olyan világba, ahol a problémák nagy része nehézségek árán, de megoldhatóak és némi álmodozással átszőve minket is boldoggá tesz szeretett szereplőink sorsának alakulása. Érdemes elővenni.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A film rövid története 4. rész
Következő cikk A hét röhögései (327.)