Pose 1. évad – kritika


Pose, készítő: Ryan Murphy, Steven Canals, Brad Falchuk, szereplők: Evan Peters, Mj Rodriguez, Dominique Jackson, Indya Moore, Kate Mara, amerikai drámasorozat, 60 perc, 1 évad, 2018- 

Soha, egyetlen TV-sorozat sem dolgozott még ennyi transznemű színésszel. A nagy amerikai produkciók legtöbbször még az ázsiai szereplőket is híres, amerikai színésznőkkel játszatják el, most azonban végre olyan emberek hozzák az LMBTQ szubkultúra karaktereit, akik totálisan hitelesek. A ’80-as évek New York-i bálkultúráját bemutató Ryan Murphy sorozat az egyik legjobb feel good alkotás lett tavalyról, pedig a szereplők nem feltétlenül érzik jól magukat minden pillanatban.

Ryan Murphy-ben az a jó, hogy a sorozatait nagyon könnyen fogyaszthatóra tudja megcsinálni, még akkor is, ha a téma látszólag csak egy szűkebb körnek szól. Az American Horror Story-val nem csak a horror imádókat szólította meg, a Viszályt sem csak a Hollywood aranykoráért rajongók izgulták végig, a Kés/alatt miatt mára mindenki plasztikai sebész szakértő és a Glee-re ugyanúgy buktak a felnőtt nézők, mint a kamaszok. Elsőre úgy tűnik, hogy csak a felszínt kapirgálja mindegyik ötletében, de valójában az történik, hogy legyen is bármilyen drámainak tűnő szituáció, amiről mesélni szeretne, abba megpróbálja egyenlő arányban belevinni a pozitív dolgokat is. A Pose 1987 Amerikájában játszódik és LMBTQ emberekről szól, tehát egyértelmű, hogy jelen kell lennie benne az AIDS-nek, a szexuális forradalom nehézségeinek és az elnyomott emberek kiszolgáltatott sorsának. Murhy ezeket egy pillanatra sem kendőzi vagy önti le cukormázzal és használja fel erőszakos hatásvadász elemként, hanem csupán beleszövi kellő hitelességgel a történetbe. Emellett azonban sokkal nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy megmutassa milyen volt ezeknek az embereknek az élete akkor, amikor tényleg önmagukat adhatva szórakozhattak és szórakoztattak.

Az akkor tomboló ballroom kultúrával valószínűleg azok vannak képben, akik látták a díjnyertes Paris is Burning c. dokumentumfilmet, aminek a világát nagyon pontosan adja vissza a Pose. Ezeken a bálokon előre meghatározott tematika szerint kellett beöltözniük a versenyzőknek, hogy meggyőzzenek egy öttagú zsűrit, hogy ők a legjobbak, miközben egy MC vagy oltogatta vagy magasztalta őket, ha pedig nem sikerült dűlőre jutni, akkor egészen eszméletlen és jellemző mozdulatokkal ellátott táncszerű párbajba kezdtek. A beöltözés miatt úgy tűnhet, hogy ez egy farsangi felvonulás volt, ahol mindenki valaki mást játszhatott, azonban ezeknek a főleg transznemű  embereknek, ez volt az a helyszín, ahol igazán önmaguk lehetettek. Persze egy-egy tematikának köszönhetően voltak olyan kategóriák, mint az Upper East Side-i úrinő, vagy a kisvárosi háziasszony és pont azért volt nagy dolog ezeknek a személyiségtípusoknak a bőrébe bújni, mert ők úgyis annyira kitaszítottak a társadalom által, hogy esélyük sincsen rá, hogy valóban ezen nők valamelyikévé váljanak. Ezekre a bálokra többet készültek a résztvevők mint bármire életükben, ráadásul mindenki egy bizonyos háznak a tagja volt, ugyanis a legtöbben kitaszítottként éltek, így saját maguk választhattak családot, ha valaki befogadta őket.

A főszereplő történetébe is akkor csatlakozunk be, amikor az egyik tehetős ház szigorú vezetőjét otthagyja, hogy saját házat alapítson, még akkor is, ha anyagilag borzasztóan nehéz egy ilyet fenntartani, ráadásul pont most tudta meg, hogy AIDS-es. Hozzá csatlakozik egy fiatal meleg fiú, aki tehetséges táncos, azonban a szülei kidobták otthonról, mert a férfiakhoz vonzódik. Ott van még az angyalian gyönyörű transznemű prosti, aki viszonyba kezd egy Trump-vállalatnál dolgozó, tipikus kertvárosi apukával, akit Murphy állandó színésze, Evan Peters alakít. A Pose viszont erre a kis véletlenszerűen létrejött házra koncentrál és ennek a kis önkéntes családnak a barátaira. Nem lesz benne hatalmas történet vagy rejtélyek, csupán mindennapok, amiket pont ugyanúgy örömmel vagy szenvedéssel élnek meg mint a mások. Az egyetlen különbség csak az, hogy nekik nyilván sokkal több nyomort és elnyomást kell megtapasztalniuk és leküzdeniük. A drámai történetek ellenére azonban csodálatosan pozitív tud maradni a sorozat és nem arra vágyik, hogy a nézők sajnálatból drukkoljanak a karaktereknek, hanem azért, mert szeretik őket és erre adnak is egy csomó okot.

A Pose képes arra nyolc résszel, hogy végig szikrázó maradjon, hogy ne fetrengjen a saját és a témája nyomorúságos oldalában, hanem ünnepelje annak karaktereit és mindenkiről kerekít egy olyan történetet a képernyőre, ami miatt valóban kedveljük őket. A sorozat egyik legjobb párbeszédében az egyik transznemű lány beszél arról, hogy bizonyára úgy tűnhet, hogy ők mindig bujkálnak és valaki másnak akarnak látszani, ami miatt nem szeretik őket. Erre mondja a másik szereplő, hogy valójában pontosan ők azok, akik tényleg vállalják önmagukat. Hiszen a heteronormatív társadalomra berendezkedett világ átlagembereinek többsége pont az, aki állandóan álruhát húz magára az öltönyökkel és mindenféle szerepben próbál tetszelegni, viszont a sorozatban szereplő közösség minden gyűlölet ellenére is iszonyatosan bátran nem tesz mást, csak vállalja azt, hogy milyenek is ők valójában. Erről beszélni, ilyen szereplőgárdát összehozni és ennyire minőségien bemutatni ezt a társadalmi réteget, ebben a korban, nem csak bátor volt, hanem eszméletlenül fontos is.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Klassz hivatalos fotók az új Tarantino filmből
Következő cikk Joey megmutatta, hányszor tapsolnak a Jóbarátok főcímdalban