A foci mindenkié (The English Game) 1. évad – kritika


The English Game, készítő: Tim Fywell, Birgitte Stærmose, szereplők: Kevin Guthrie, Edward Holcroft, James Harkness, Charlotte Hope, Niamh Walsh, angol dráma minisorozat, 1 évad, 2020 (12)

Sportba oltott osztályharc

Sosem voltam a foci híve, viszont a középiskolai éveim egyik alapélménye, ahogy a fiú osztálytársaim tesi órán, szünetekben, tanítás előtt és után mentek le a pályára rúgni a bőrt. És azt még a magamfajta, inkább a kézilabda-féle sok pontos csapatsportok híve is elismertem, hogy a srácok megszállottan élvezték a labda kergetését. A lelkesedésük pedig olykor átragadt ránk is, főleg, amikor az iskolai bajnokságon küzdöttek. Egyszerűen jó volt értük izgulni, nekik szurkolni, figyelni hogyan köt ki végre a labda az ellenfél kapujában. Az öröm ilyenkor közösséggé kovácsolt minket, és erre kevés dolog képes a sporton kívül. Bizonyos szempontból ugyanerről szól A foci mindenkié.A futball őskorában, 1878-ban járunk, amikor a darwen-i focicsapat illegálisan “leigazolja” Fergus Sutert (Kevin Guthrie) és James Love-ot (James Harkness), lényegében ők a első profi játékosok a világtörténelemben. A szabályozott keretek közt még csak pár éve zajló sportág hivatalos bajnokságában azonban eddig főleg “úriemberek” játszottak, akik gazdag életmódjuk mellett megtehették, hogy hobbiként edzenek. Számukra nem is kérdés, hogy nem pénzért játszanak. A jól táplált, egészséges, kevés munkát végző nagyurakkal szemben az 1878-as az első év, amikor egy munkáscsapat kiáll. A Darwen textilmunkásai heti hat nap dolgoznak és emellett fociznak. A szegény körülmények közé érkezik a két skót fenegyerek Glasgow-ból, akiknek a munka és szállás mellett külön fizetés jár titokban a sportért. Ez pedig természetesen sok viszályt kelt azok között a dolgozók között, akik így is a folyamatos bércsökkentésekkel és nyomorral küszködnek. Az idő előrehaladtával azonban felértékelődik a foci szerepe, hiszen a szürke hétköznapok után következő mérkőzések örömünnepként tündökölnek a helyiek körében és az értük való kiállás társadalmi élharcosokká teszi a darwen-i focicsapat tagjait. A csapat kapitánya és sztárja a rendkívül jól játszó, ügyes taktikai érzékkel megáldott Suter lesz, akinek sötét titkok lappanganak az életében.

Vele szemben áll a klasszikus úriember, az Old Ethonians csillaga, a lord Arthur Kinnaird (Edward Holcroft). A bankár férfi az első Anglia szerte ismert és sztárolt focista, aki ötszörös kupagyőztesként, majd 30 éven át az angol szövetség (FA) elnökeként vonult be a történelembe. Kinnaird karakterfejlődése a képmutató gazembertől indul és ezen változtat szép sorjában a felesége, Alma (Charlotte Hope), Suter és az édesapja. A Suterrel folyó párharca több kupaidényen keresztül zajlik, ezt veszi végig a sorozat. Kettejük szerepe a két társadalmi osztályt szimbolizálja. Az elnyomó, ám egyben munkát is adó gazdagokét és a folyton elégedetlenkedő, ám dolgos munkásokét. A két férfiban azonban rengeteg a közös: a foci iránti elévülhetetlen rajongás, a tehetség, az apjukkal való bonyolult kapcsolatuk és a családjuk felé irányuló szeretetük. Ha nem lenne a pénz, akár a kezdetektől fogva jóban lehetnének. Ám a dolog nem ilyen egyszerű és rengeteg szakmai és magánéleti gondon kell átvergődniük, míg a hat rész végére érünk.A színészek tisztességesen végzik a munkájukat, a hangulat jó, a képek szépek, a régi “foci mezek” mókásak így visszatekintve, viszont a meccsek kifejezetten izgalmasra sikeredtek. Akkor mi is az én bajom a sorozattal? Talán az, hogy a legtöbb elemét a cselekménynek valahol már láttam, valahol máshol és meg merem kockáztatni: jobban is, és még az is lehet, hogy pont az írója korábbi munkáiban. Ugyanis az elkövető a rutinos, a Gosford Parkért Oscart nyerő Julian Fellowes, aki a Downton Abbey-vel még nagyobb sikereket aratott szakmájában. Az is a gond, hogy rengeteg témát felvetnek, szociológiai problémákat, gazdasági döntéseket, előítéleteket, neveltetési hiányosságokat, az anyaság jogait és feladatait, a tisztesség és a megérdemelt győzelem kérdéskörét, de valahogy egyikben se merülnek el igazán. Túl sok ez hat epizódra, vagy kevesebb cselekményelem, vagy részletesebben, több epizódban elmondva. Ráadásul a szereplőknek sem adtak elég hátteret. Hiába csepegtettek el információmorzsákat a múltról, szinte egyiket se “ismerem”. Hiába kedveltem Sutert, nem azért bírtam, mert olyan sok tulajdonságát, gondolatát ismertem meg 300 perc alatt, hanem, mert ez volt sulykolva az alkotók által. Ő a tehetséges jófiú, aki akár a becsületét is képes feláldozni azért, hogy a családján segítsen, miközben szerelmes egy szegény lányba és hiányzik neki a legjobb barátja.
A többiek még kevésbé árnyaltak: jó barát, tisztességes egyedülálló anya, nagyravágyó nemesúr, gondoskodó főnök stb. Az egyetlen, akinek egy kis mélységet is írtak a forgatókönyvírók, az Kinnaird. Hálásabb szerepe volt, hiszen amellett, hogy bejárt némi fejlődési ívet a karaktere, még jobban megismerhettük a motivációit is, amik közel sem voltak egysíkúak. Az utolsó epizódig nem is kedveltem, de addigra megért arra, hogy tiszteletet ébresszen a nézőben. Viszont, hogy kicsit ellensúlyozzam a negatívumokat: kifejezetten szívmelengető  látványt nyújtott a nép öröme és izgalma, amikor a hőseikkel foglalkozhattak, ezeknél a jeleneteknél működik a focivarázs.

Szóval ennyi. Ez egy kedves mese a fociról, annak hőskoráról és a társadalmi különbségekről. Egyáltalán nem rossz, de nem is kiemelkedő. Egyszeri nézésre mindenképpen alkalmas, a sportág rajongóinak meg egyenesen kötelező.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk 50 kép a 87 éves Jean-Paul Belmondo életéből
Következő cikk Kiváló magyar filmek biztatnak a távolságtartása egy klassz videóban