Társadalmi dilemma – kritika


Társadalmi dilemma (The Social Dilemma) rendező: Jeff Orlowski  forgatókönyv: Davis Coombe, Vickie Curtis, Jeff Orlowski, megszólalók: Tristan Harris, Jeff Seibert, Bailey Richardson, amerikai dokumentumfilm (2020) 94 perc

Jóslatok a Szilícium-völgyből

 “Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából”(George Orwell)

Azt hiszem, a XXI. század pestise a magány. Van egy hátborzongató kép Goya fekete festmények korszakából, a Szaturnusz felfalja gyermekét, melyet egy római mítosz ihletett: az Isten egyszer azt a jóslatot kapta, hogy hatalmát egyik gyermeke dönti majd meg, ezért sorra felfalta őket, nehogy valóra váljon a jövendölés. Szaturnusz most a Szilícium-völgyből figyel, követ, manipulál és nagyon éhes.
A tudat, hogy megteremtettük azt a világot, amelyben a technika ellenünk fordulva falja fel az embert, számomra mindennél ijesztőbb. Nincs kontrollunk felette, nincs B-verziónk ellene. A közösségi oldalak lassan ölő mérgek, mindennapi pirulák, melyek iszonyú pusztítást végeznek a tudatban. Észrevétlen fosztanak meg a szabad akaratunktól, a méltóságunktól, az önálló gondolatainktól, a szabadidőnktől, hogy vegetatív státuszba a tudatunk lakatlan szigetére száműzve egy magányos, kétségek nélküli, és mentálisan sérült, korcs (de)generációt termeljen ki.“Béke, Montag. Adjunk az embereknek „ki mit tud” vetélkedőket, amelyeket az nyeri meg, aki a legtöbb slágerszövegre emlékszik, vagy az államok fővárosainak nevére, esetleg arra: mennyi búza termett tavaly Iowában. Tömjük tele az agyukat érdektelen adatokkal; verjünk a fejükbe annyi tényt, hogy telítettnek s ragyogóan informáltnak érezhessék magukat. Akkor majd gondolkodó lénynek álmodják magukat, azt hiszik, messzire jutnak a tudományukkal, holott meg se tudnak vele moccanni. De boldogok lesznek, hiszen az ilyen „tények” sosem változnak. Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozófia meg a társadalomtudomány, melyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással. Ez az út vezet a búskomorság felé.” (Ray Bradbury)
Jeff Orlowski dokumentumfilmjében, A Társadalmi dilemmában nem “brit tudósok”, hanem egykori társalapítók, szoftverfejlesztők, platformvezetők vallják be félelmeiket sötét jövőképet jósolva az emberiségnek. Olyan dolgok megvalósításában vállaltak cinkosságot, amelyek bűncselekménynek is minősülhetnének. Cinkelt lapokkal játszva emberek életét programokba írva változtatták meg.
A technológia a legnagyobb és leghatásosabb fegyver, amit ma el lehet képzelni. Van olyan veszélyes drog, mint a kábítószer, vagy az alkohol. Ráadásul teljesen legális. A közösségi oldalak  komoly addiktív hatásai utópikus forgatókönyveket írnak. Amikor létrejött a Facebook, ártatlan és hasznos dolognak bizonyult. Rég nem látott ismerősök, barátok bukkantak fel  virtuális életünkben. De csak most kezdjük érteni, hogy mekkora árat fizettünk ezért.“Semmi sem a tiéd azon a néhány köbcentiméteren kívül, ami a koponyádban van”. -írta Orwell, de fogalma sem volt, mekkorát tévedett.
Tristan Harris, a Google volt design-etikai szakértője gyönyörűen levezeti, miként manipulálhatja 50 tervező kétmilliárd ember gondolatait, döntéseit. A Szilícium-völgy már nem pusztán termékekkel, hanem a felhasználókkal kereskedik. Felhasználókból termékek lettünk.
Minden egyes netes tevékenységünk figyelve-, dokumentálva van. És ez nem csak a Facebookra igaz, ugyanezen elv szerint működik a Gmail, az Instagram, a Pinterest, a YouTube és sorolhatnám. Az algoritmusok olyan következtetéseket vonnak le, amivel idővel képesek lesznek megváltoztatni a szokásainkat, a gondolkodásunkat, viselkedésünket, egészen az agytörzsig hatolva. Lobotómiai kísérletek részesei vagyunk, amit önként vállaltunk. A fejlesztők feladata az emberi elme feltörése-, az algoritmusok dolga pedig a figyelem lekötése lett. Bármi áron. Fake hírekkel, reklámokkal, személyre szabott ajánlókkal. Egyetlen céljuk, hogy minél több idődet nyúlják le, és amint lehet, visszatérj hozzájuk. A figyelmünkért versengenek.
Amikor megadunk egy adatot magunkról, a lehető legnagyobb hatalmat adjuk a kezükbe.  Legyen az bármi. Nekik minden adat számít, felhasználható, jó valamire. Szorgos és kreatív team dolgozik azon, hogy személyiséged teljes felőrlésével aljasítson le, hogy ezzel minden lépésed, döntésed kiszámítható legyen. Mi ezzel fizetünk a látszólag ingyenes oldalakért, applikációkért. (Soha ne felejtsük el, hogy ami ingyen van, az a legdrágább). Miután elegendő információt szolgáltattál nekik magadról, ezek a platformok önálló életre kelnek, de most már etetni is kell őket. Először elcsábít, majd manipulál, követelőzik. Innentől kezdve egy érintésmentes üldözés részese leszel, hisz minden egyes neten végzett mozdulatod figyelve van.Józan ésszel felfoghatatlan, hogy lesz egy egészséges kamaszból egy depressziós, öngyilkos gondolatokkal küzdő roncs. Miért van az, hogy idegen emberek véleménye számít és erősen befolyásol minket? Miért a torz értékrendekhez akarunk felzárkózni? A Snapchat-diszmorfia kifejezést plasztikai sebészek kezdték használni az olyan esetekre, amikor a fiatalok, elsősorban a tinik a filterezett szelfi képükre szeretnék  átszabatni magukat, ők a legsebezhetőbb pontjai a rendszernek, aki magányos, önbizalomhiányos, az mindent megtesz a figyelemért.
A doku egy átlagos család modelljén át mutatja be a közösségi oldalak okozta elszigetelődést, az érdektelenné válást, a függőség mértékét és az elvonási tüneteket. Mindent képes zárójelbe tenni: az egykori hobbinkat, az adott szavunkat, a hús-vér emberi kapcsolatainkat, a családunkat.
Facebook, Twitter, Instagram, a távoli rokonok. Velük töltjük az ünnepeket, mindenhová elkísérnek, velük kelünk és fekszünk.A Google és a Facebook a valaha volt leggazdagabb cégek. Mi tettük azzá őket. Kevés alkalmazottal dolgoznak és rengeteg pénzt kaszálnak. Kiszolgálják az ízlésedet, emojikkal helyettesítve az érzéseket, like-okban és görgetési időben mérve a személyiségedet. Leírni is borzasztó, de büntetlenül és következmények nélkül gyártják az álhíreket, amik csak arra kellenek, hogy eltereljék a figyelmedet, megvezessenek, átmossák az agyadat. A probléma ott kezdődik, hogy kétségek nélkül mi el is hiszünk mindent, nem járunk utána semminek. A cenzúra más módon működik, a tények csak ritkán mennek át a rostán. Ezek az álhírek azonban ugyanúgy beragadnak a tudatba. Minden egyes hírnek célja van és minden reklám betalál valahol. A szabad akarat megszűnt, már csak illúzió.

“Elolvasta a sakkfeladványt és kirakta a bábukat. Furfangos végjáték volt, két lóval. ‘Fehér kezd,és két lépésben mattot ad.’ Winston felnézett Nagy Testvér képmására. Fehér mindig mattot ad, gondolta valami homályos, misztikus érzéssel. […] Mióta a világ áll, egyetlen sakkfeladványban sem nyert a fekete.”

Az alkotók szerint még nem késő, még van remény egy etikus megoldásra, egy humánusabb hozzáállásra. Milyen amerikai, felállva tapsolós végszó! Lehet, hogy így van, a film egész ideje alatt mégis érezhető a feszültség, az elkerülhetetlen pusztulás. A hitelességükben kételkedem, mert az az érzésem, ők sem hisznek igazán abban, hogy a folyamat akár megállítható, akár lelassítható, vagy visszafordítható lehet. Abban sem vagyok biztos, hogy mindent elmondtak, amit tudnunk kell. Lehet, hogy borúlóátóbb vagyok a kelleténél, de el kell fogadnunk a tényt, hogy a technológiai szingularitás korának az ember előbb csak statisztája, végül vesztese lesz.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Kedvenc paródiáink és videónk a 30 éves Reszkessetek, betörők! kapcsán
Következő cikk 46 kép 46 év főszerepben: Leonardo DiCaprio