Ásatás (The Dig), rendező: Simon Stone, szereplők: Carey Mulligan, Ralph Fiennes, Lily James, angol életrajzi dráma, 112 perc, 2021. (13)
Múltidézés
Basil Brown nevét a kétezres évekig csak a szűkebb szakma ismerhette, pedig az autodidakta régész olyan kincset talált a földben, amivel egy egész korszak történelmét írta újra. Az Ásatás szép film, minden elemét (színészi/operatőri munka, zene) áthatja a profizmus, pedig tényleg csak annyit látunk, hogy egy furcsa fickó hol egy gödörben, hol pedig azon kívül morog.
Edith Pretty (Carey Mulligan) a birtokán található középkori halmok feltárására megbízza az autodidakta régészt, Basil Brownt (Ralph Fiennes), aki kezdetben vonakodik a dologtól, de a bérezést meghallva végül kötélnek áll. 1938-at írunk, küszöbön áll a második világháború, a közeli légibázison már folyik a pilóták kiképzése és ki tudja, meddig dolgozhatnak zavartalanul ezen a területen. Brown magának való, konok fickó, aki a régészet és a csillagászat megszállottja, gyermeke nincs, csak egy végtelenül türelmes és megértő felesége. Edith egy ezredes özvegye, egyedül neveli a fiát, Robertet (Arcihe Barnes). Súlyos betegségét egyre nehezebben tudja környezet előtt titkolni, de mindenképpen szeretne valami nyomot hagyni maga után, megérni az ásatások végét és gondoskodni Robert jövőjéről.
Basil lelkesedése hamar átszáll mindenkire, az a fajta régész, aki a szakma csínját-bínját nem az iskolapadban, hanem mások mellett dolgozva, a terepen sajátította el, hatalmas tapasztalata és tudása megkérdőjelezhetetlen. Nem szereti a nagy felhajtást, amikor csak lehet, kerüli az embereket, ugyanakkor Roberttel hamar barátságot köt, ami Edithnek is feltűnik. Miközben zajlanak a háborús előkészületek, a páratlan értékű kincset és felfedezést szeretné mindenki a magáénak tudni. A helyszínre érkező régészek és muzeológusok különös társaság, vannak köztük vitás helyzetek, de különös szerelmek is szövődnek, ami egy kicsit megszínesíti a történetet.
A cselekmény megtörtént eseményeken alapul, Basil Brown valóban létezett és egész életét (89 évet élt) az ásatásoknak, illetve a csillagászatnak szentelte. 12 éves korában otthagyta az iskolát (estin rajzból szerzett képesítést) és az apja farmján dolgozott, miközben a csillagászat, a geológia és a geográfia terén képezte magát, megtanult latinul és folyékonyan franciául, illetve valamennyire görögül, németül és spanyolul. Feleségével a haláláig a farmon éltek. Az első világháború idején önkénteskedett, majd tudományos munkát végzett és publikált csillagászati témákban. A maradék szabad idejében a régészet felé fordult, Suffolk megyében számos római, illetve kora középkori leletet ásott ki. A helyi múzeum alkalmazásában állva kevesebb bérért dolgozott, mint egy napszámos, állandó pénzzavarral küzdött, biztosítási ügynökként és rendőrségi alkalmazottként is kipróbálta magát. 
Edith May Pretty JP Sutton Hoo-i birtokán 18 halom állt és mikor ezek feltárásához keresett valakit, Brownt ajánlották neki, akivel le is szerződött és aki az itt töltött idő alatt páratlan kincsekre bukkant, többek között egy temetési szertartáshoz használt, 27 méter hosszú, 7. századi hajó maradványaira. Ezeket a mai napig a legfontosabb régészeti leletet között tartják számon. Eredményeit sokan szerették volna a magukénak tudni és ő volt olyan szerény, hogy emiatt egyszer sem emelte fel a hangját, amíg élt.
Szerencsésnek mondhatom magam, két nyarat is végig dolgoztam régészeti ásatáson és bár szállt a por és elviselhetetlenül meleg volt, senkivel nem cseréltem volna. Azon túl, hogy egy nagyon jó és vidám társaság verődött össze, a közös munka, valamint annak célja és eredménye is örök emlék marad. A régésznő (sajnos már nincs köztünk) egyfolytában „pattogott” és ez a lelkesedés ugyanúgy átragadt ránk, mint a filmben, tudásával és tapasztalatával pedig mindannyiunk tiszteletét kivívta. Az érzés leírhatatlan, rengeteg bronzkori emléket találtunk a szelvényben (nem gödör!), melyeket egykoron emberek használtak a mindennapi élet során.
A szerencse legalább annyira fontos, mert bár az előre megtervezett hely is bőven ellátott minket tennivalóval, a lépcső kiszélesítésekor egy közel 30 darabos, gyakorlatilag sértetlen edénykészletet találtunk. Ha nem is szakmai szemmel, de emlékekkel és érzelmekkel alaposan megpakolva néztem végig a filmet, ami talán sokak számára unalmasnak tűnhet, már csak azért is, mert a lelet fontosságát nem emelik ki kellően.
Az Ásatás az emberi oldalt is igyekszik megmutatni a legfontosabb mondanivalóját pedig annak a véletlen egybeesésnek köszönhetően fogalmazza meg, hogy a szigetország éppen a megmaradásáért indul küzdelemre. A földben talált kincsek, a múlt emlékei emlékeztet arra mindenkit, hogy tulajdonképpen kik is ők és miért harcolnak. A haza maga a történelem, az ott élő és élt emberek nyelve kultúrája, szokásai, hitvilága stb. Ha ezt nem ismerik, nincs miért harcolni, nincs miért élni és meghalni. Ez az összefüggés kimondatlanul is benne van a cselekményben, mint fő gondolat és az egyéni sorsok bemutatásán túl a páratlan lelet a közösség és tágabb értelemben az egész nemzet, az egész emberiség öröksége, kincse.
A klasszikus angol filmeket megidézve egy adott korszakot mutat be a tájjal, az emberekkel és az ő ügyes-bajos dolgaikkal együtt. Nem siet sehova, elmesél egy megtörtént esetet szépen eljátszva, fényképezve, vágva és megzenésítve. Az elszántságot, a kitartást, a tenni akarást ünnepli olyan emberek történetén keresztül, akik valamilyen nyomot akartak hagyni maguk után időt és fáradságot nem kímélve.
