Minari – kritika


Minari, rendező: Lee Isaac Chung, szereplők: Steven Yeun, Yeri Han, Alan Kim, Noel Kate Cho, Will Patton, Youn Yuh-jung, Darryl Cox, Esther Moon, amerikai dráma, 120 perc, 2020. (12)

Csípős amerikai álom

Könnyen lehet, hogy 2021 ismét az ázsiai származású filmkészítők sikeréve lesz. Ugyanis a szinte minden fesztiválon taroló A nomádok földje és kínai rendezője, Chloé Zhao után az – eddig – szintén kevésbé ismert koreai-amerikai Lee Isaac Chung és a hat Oscarra jelölt Minari várható az idei gála legtutibb befutójának. De vajon lesz belőle arany?

A nyolcvanas évek konzervatív Reagan-érájában vagyunk, amikor még az eredeti értelmezésében létezett a kifejezés, miszerint „bárki lehetsz, aki csak akarsz”, és még meg volt az illúziója annak, hogy „mindent elérhetsz, ha keményen dolgozol”!
Az ázsiai nem-az-egyén-a-fontos-hanem-a-tömeg mentalitást maga mögött hagyva Jacob (van élet Lucille után is: Steven Yeun Oscarra jelölve) családostól települ át a napos Kaliforniából a jóval szürkébb Arkansas mélyére. A fiatal férfi feleségével, Monicával (Yeri Han) együtt egy csibeválogató üzemben robotol, ám mellette hatalmas álmokat dédelget: tervei szerint selfmade-manként a házuk körül elterülő földet saját erejéből megművelve koreai zöldségekkel és gyümölcsökkel látja majd el az anyaországból az Ígéret Földjére kivándorló több tízezer koreait.A nagy vállalásban segítőtársa is akad a kissé habókos, vasárnaponként szó szerint saját keresztjét cipelő farmer, Paul (Will Patton – Armageddon – remekül hozza a jólelkű, pünkösdi-karizmatikus figurát) alakjában. Hiába azonban a segítség, a problémák egyre csak tornyosulnak Jacob földje felett. A kemény munka kezdi felőrölni amúgy sem felhőtlen házasságát és bár felesége próbál mellette állni, egyre kevésbé hisz Jacob szavainak: „Elmegyünk Amerikába és megmentjük egymást!” A nehézségeket tetőzi kisfiuk, David (Alan Kim) szívproblémája is, ezért úgy döntenek, hogy elhívják a nagymamát, Soonjat (Yu-jung Youn szintén Oscar-közelben), hogy vigyázzon Davidre és nővérére, Anne-ra (Noel Cho), míg szüleik az amerikai álmot üldözik. A szókimondó, öntörvényű nagyi érkezésével azonban nem oldódik meg minden gond. Sőt…
A Minarit hat Oscar-díjra jelölték – a két, említett színész mellett maga a film, az író-rendező Chung és a zeneszerző, Emile Mosseri (The Last Black Man in San Francisco) kapta a nominációt. Filmrajongóként csak apró betűvel, nagyon a billentyűzetet takarva írom le: lehet, hogy nem teljesen megérdemelten. Nem, nem azért, mert a Minari rossz film. Szórakoztató, elgondolkodtató, kedves, szerethető, de ennél nem sokkal több. Kevésbé moziínségesebb időkben – elsősorban a színészek játéka miatt – is eljutna a vörös szőnyeg közelébe, de semmiképpen nem vinné el a főbb díjakat.
Mégpedig azért, mert bár érdekes történetet mesél el, részben az ázsiai és az amerikai kultúrát állítja szembe egymással, a családi életet, problémákat, nézeteltéréseket ütközteti a kitörési vágy sokszor romboló kényszerítő erejével, valahogy mégis langyos és kiszámítható marad, mintha csak a klasszikus hollywoodi történetmesélés sokat látott elemeit rakná egymás után – egyetlen erős szála a nagymama és a gyerekek kapcsolatának fejlődése. Mint ahogy az egyik jelenetben is elhangzik a film is „megpróbál hasznos lenni”, de sajnos csak egy sokadik feldolgozás a ma már nem nagyon létező amerikai álomról.

És hogy mi az a minari? Hát a nastirtium officinale, azaz a vízitorma egy koreai változata. Igazi finomság – bár most nem annyira csípős, mint amennyire az ínyencek kívánnák…

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Itt Az Öngyilkos Osztag trailere, úgy néz ki James Gunn nagyon odatette
Következő cikk Dwayne Johnson színészi eszköztárának kulcsa a szemöldökfelhúzás