80. születésnapját ünnepli a popzene történetének egyik legnagyobb hatású alakja, Robert Zimmerman, akit mindenki csak Bob Dylanként ismer.
Essünk túl az első személyes, gyerekkori benyomáson: életem legelső élménye Bob Dylanről az, hogy azt a kábé két sort énekli a We Are The Worldben. Találni se lehetne olyan másik pontot az életművében, ami távolabb állna a munkássága esszenciájától, de valahogy mégis így alakult. És ami nagyon vicces: ha az ember végigtekint a segélydal résztvevőinek listáján, akkor talán még maga Dylan is elismeri, hogy az ő vokális képességei a legszerényebbek a sok sztár közül, viszont mégis ő volt talán az egyetlen, aki a dalban nem fordult giccses nyáladzásba.A We Are The Worldöt követően aztán jó sokáig nem keresztezték egymást az útjaink, még akkor sem, amikor gimnazistaként átéltem egy masszív hatvanas évek flash-t a Beatles, a Rolling Stones, a Beach Boys és a Simon & Garfunkel irányából, de Dylan valahogy kimaradt. Pedig pont akkor futott a Traveling Wilburys is, de azt meg nem feltétlenül miatta bírtam, és a két magyarországi koncertjére sem jutottam el (bár állítólag nem vesztettem sokat). Aztán a nullás években, valahol a Modern Times album környékén tudatosult bennem igazán, hogy ez a csávó sokkal több annál, mintsem egy orrhangon nyekergő énekes-dalszerző, aki a zenetörténelem második legirritálóbb hangszerén, a vállra erősített herflin játszik, miközben gitározik.
Bob Dylan az a figura, aki már a felbukkanásakor egyből hivatkozási pont lett, ráadásul nem is akárkiknél: az első lemeze 1962-ben jelent meg, és két-három évvel később már vastagon kimutatható volt a hatása a Beatles (azonbelül elsősorban John Lennon) dalain. A Byrds az ő szerzeményeivel vált ismertté, Jimi Hendrix meg a Dylan által írt All Along The Watchtowerből elkészítette minden idők legjobb feldolgozását. Ha nincs Dylan, akkor egészen biztosan nincs Bruce Springsteen, nincs Tom Petty, nincs Mark Knopfler, és persze olyan nagyságok is rengeteget köszönhetnek neki, mint Nick Cave, Noel Gallagher, Neil Young vagy Tom Waits. Hatása a mai napig tetten érhető – a fiatalabb generációk tagjai közül Kurt Vile és a kasabianes Serge Pizzorno is gyakran énekel dylanes hanghordozásban.
És hogy mi a titok? Az elbűvölő személyiség biztosan nem. Dylan szinte soha nem ad interjút, és ránézésre sem az a típus, akivel az ember leülne egy jót sörözni. Az énekhang? Hát az biztosan nem. A hangszeres tudás? Az sem. A hangszerelés? Dehogy. A dalszerzés? Nos, His Bobness a dallamokban sem feltétlenül a legerősebb, még úgy sem, hogy például a Just Like A Woman, az I Want You vagy a Like A Rolling Stone melódiájáért még a legnagyobb dalszerzők is odaadnék minimum a fele hallásukat. Dylan legnagyobb titka valószínűleg a szövegekben rejlik – dalai sokszor komplett megzenésített költemények, melyek hangszeres kíséret nélkül is simán megállják a helyüket. A legszebb Woody Guthrie-s hagyományokból táplálkozó protest dalnok ő, aki hetven fölött is rendületlenül gyártotta a különböző társadalmi problémákra reagáló albumokat, és adja a koncerteket (idén is).
Van az a jelenet a Pop csajok satöbbiben, amikor a Jack Black által játszott Barry nevű nagypofájú lemezboltos perverznek nevezi az egyik vásárlót, akinek nincs meg otthon a Blonde On Blonde (és gyorsan el is ad neki egy példányt). És még van persze sok jelenet meg idézet, ami mind Dylan nagyságát dicsőíti. Még John Lennon híres sora („I don’t believe in Zimmermann”) is sokkal inkább egy rivális dacoskodásának tűnik, mintsem valódi sértésnek vagy lebecsülésnek. Bob Dylan nem énekes, nem zenész, nem gitáros, nem dalszerző, nem színész, nem művész. Bob Dylan intézmény.
És hamarosan újabb film készül az életéről:
Timothée Chalamet lesz Bob Dylan és a filmet James Mangold rendezi