Fejlesztő: Julian Palacios Gechtman; Kiadó: Fantastico Studio; Platform: Nintendo Switch, PS4, Xbox One, Xbox Series, PC
Sajátos, nosztalgikus utazásra indulunk, egy játékban ami tulajdonképpen nem is az.
(Édesanyám emlékére)
Amikor ifjoncként őseink, nagyszüleink történeteit hallgatjuk, nem feltétlenül tudjuk értékelni azokat, hiszen csupa olyan helyszín, szereplő és történés keveredik bennük, amiket mi nem tapasztaltunk meg, hiszen még nem is éltünk. Aztán amikor kicsit idősebbeké válunk és mi magunk is rendelkezünk már némi történelemmel, amit szeretnénk a következő generációnak átadni, akkor értjük meg, hogy ezeknek a dolgoknak mekkora jelentősége van, ekkor tanuljuk meg értékelni igazán a korábban elhangzottakat is.
A Promesa valami hasonlóra szeretné felhívni a figyelmet. A készítő, Julian Palacios Gechtman személyes élményeire épít, amelyeket nagypapája történetei révén élt át. Viszont mindjárt itt a cikk elején le kell szögeznünk, hogy amiről beszélünk, az tulajdonképpen nem is egy játék, sokkal inkább egy művészeti projekt, interaktív formában. Ha nagyon akarnánk, ráaggathatnánk a sétaszimulátor címkét, de tulajdonképpen még annak is egyszerű. Játékmechanika? Sztori? Pályák? Feladatok? Felejtsd el!
Nosztalgikus emlékképek elevenednek meg a képernyőn, amelyeket csak végig kell járnunk. Közben hallgatni, és olvasni picit, de komoly teendőnk nem lesz. Még a jelenetek sorrendje sem fix, teljesen random módon kapjuk őket és így minden végigjátszás más és más. Argentína és Olaszország ad otthont ennek a lassú utazásnak, amely épp úgy alapoz a valóságra, mint a képzeletre. Az egyik pillanatban még egy konyhában vagyunk egy egyszerű polgári lakásban, vagy egy szűk sikátorban, esetleg egy esőáztatta éjszakai utcán. A következőben meg egy hófedte mezőn keressük a közelből kiszűrődő TV reklámok hangjának forrását.
Mindent beszámítva az egész élmény borzasztóan szürreális tud lenni, a Promesa egyik legfőbb erénye azonban a látvány, a kis segítséggel operáló egyszemélyes fejlesztő brigád ugyanis elég nagy hangsúlyt helyezett a vizualitásra. Minden nagyon aprólékosan elhelyezett pixelekből áll össze, mégis a profi bevilágítás révén az egyes helyszínek a megszólalásig és ijesztően élethűek. Már csak emiatt érdemes végigsétálni a mindössze 45 perces utazást, amelyet mentés hiányában egy ültő helyünkben kell abszolválni. Hogy negatívumot is mondjunk azért, sajnos egyes helyszínek erősen elnagyoltak, mások meg technikai gonddal küzdenek (beszaggat az animáció), igaz egyik sem nyomja rá annyira a bélyegét a hangulatra, hogy idegesen elhagynánk a “játékot”.
Az értékelést ezúttal rendhagyó módon elhagynánk. Hiszen például mennyire lehet lepontozni egy olyan művészeti alkotást, mint a Mona Lisa? Lesz akit elvarázsol majd és mesterműként emlegeti, ugyanakkor előfordulhat, hogy mások nulla pontos értelmezhetetlen zagyvaságnak tartják majd. Az viszont biztos, hogy aki vevő szokott lenni a picit művészibb hangulatú munkákra, és nem bánja, hogy egy lassan hömpölygő előadást kap, az bátran belevághat. Ha pedig valaki veszített el közeli családtagot, jó barátot, akaratlanul is fognak saját emlékek is beugrani. Akár a régmúltban történt a kényszerű búcsú, akár egészen frissen….
