Fejlesztő/Kiadó: Supergiant Games; Platform: PC, Nintendo Switch, Xbox One, Xbox Series X|S, PS4, PS5
A Hades megmutatja, hogy a törióra igenis lehet izgalmas is, sőt egyenesen kihívásokkal teli.
Mostanában egyre gyakoribb a kisebb indie fejlesztők köreiben, hogy nem egy időpontban adják ki játékukat minden platformra. Arra gondolok, hogy amikor a döntés hátterében nem valami exkluzív szerződés van, hanem egy tudatos elhatározás. Rengeteg a platform és így talán könnyebb, ha nem kell az összesre egyszerre fókuszálni, ez pedig a minőséget befolyásolja nagyban, s persze pozitív irányba.
A Supergiant Games nem egy kezdő brigád, az elmúlt évtizedben nagyjából háromévente megörvendeztettek minket valamivel (Bastion, Transistor, Pyre). Mindegyik nagy siker volt a maga nemében mind a kritikusok, mind a játékosok köreiben, A kérdés azonban, hogy sikerült-e sort ugyanilyen színvonalon folytatni, tulajdonképpen már idejétmúlt. A Hades ugyanis a fenti bevezető jegyében már 2020-ban megjelent (valójában korai hozzáférésben még korábban) PC-re és Nintendo Switchre, nem kevés elismerést bezsebelve. Most a nagykonzolos változatok (Xbox One, Xbox Series X|S, PS4, PS5) vannak soron, így mi is kíváncsian vetettük bele magunkat az új mesterműbe, milyen is az élmény a kanapéról nézve.
A csapat most sem hazudtolta meg magát és ezúttal is egy akció RPG-t készítettek, viszont szokás szerint most is adtak az elegyhez némi egyedi fűszert, ami ezúttal a roguelike stílus. Páran most talán húzzák a szájukat és joggal(?), hiszen egy legendásan nehéz játéktípusról beszélünk, ahol gyakorlatilag a játékos a halálával majdnem mindent elveszít és kezdheti elölről a kalandot (az idén tavasszal általunk tesztelt Returnal is hasonló alapokon nyugszik). A játékkal töltött végtelen órákat a hátam mögött tudva viszont bizton állíthatom, hogy nagyot hibázik, aki ennyi alapján máris hátat fordít. Magam sem vagyok ugyanis a stílus nagy rajongója, jobban szeretem a nyugodtabb, felhőtlenebb játék élményeket, mégis a Hades olyan varázslatosan keveri a szálakat, hogy odaszögez a képernyő elé. A fejlődés ugyanis a fent említett “kis” nehezítés ellenére is megvan, ráadásul a készítők nagyon is jól adagolják, amivel hihetelen mértékű addikciót építenek ki. Továbbá az unalomtól sem kell tartani, mert hiába kezdjük újra és újra a kalandot, mindig van valami újdonság, sőt akár egy sokadjára letolt boss harc is tud újat mutatni.
Aki a cím alapján egyből a görög mitológiára asszociált, az nem tévedett nagyot, a címszereplő alvilág istenének a fiát, Zagreuszt irányíthatjuk. A történet nagyjából annyi, hogy az ifjú herceg megunja a banánt otthon és az alvilág helyett az Olümposzra vágyik az istenek közé. El is indul, ám apja nem nézi jó szemmel a dolgot. Nem akadályozza meg, igaz nem is segíti, hogy a fiú a célját elérje. Cserébe viszont megjelennek görög istenségek, hogy segítsenek minket utunkon, de a feladat így is pokolian nehéz lesz. A hangvétel roppant könnyed, mondhatni nagyon is modern felfogású. Az egészet már a képregényes, gazdag színvilágú grafika elindítja egy irányba, de amint elénktárul, hogy milyen közvetlen stílusban csevegnek és élcelődnek egymással a szereplők, akkor megnyugodhatunk hogy itt nem egy nyakkendős komoly történelmi feldolgozást kell majd átélnünk.
A játék maga egy hack and slash (akár a Diablo), a Supergianttől már jól ismert izometrikus formában és szépen, kézzel festett stílusban. A harcrendszert és a játékmenetet nem terveztem részletesen kibontani, legyen elég annyi, hogy egy remekül kigondolt és alaposan megtervezett egyvelegről van szó. Ha századjára lendülünk neki, akkor is lesz mit és miért gyűjteni és fejleszteni, választott harcmodorunk és fegyverünk pedig teljesen ránk van bízva (nekem a lándzsa lett a kedvencem), igaz a játék különféle kedvezményekkel ösztönöz is, hogy mindent kipróbáljunk. A legjobb azonban, hogy a készítők azokra is gondoltak, akik alapvetően nem mazochsiták és könnyebben elvesztik a lelkesedésüket. Nos nekik (nekünk) szól a God Mode. Nem a játék így sem lesz sétagalopp, de jóval kedvezőbb lesz a leendő ősz hajszálainkat tekintve. Minden egyes halállal erősebbek leszünk ugyanis, mert ilyenkor folyamatosan egyre ellenállóbbak leszünk az ellenséges csapásokkal szemben. Persze szó sincs róla, hogy így túl könnyűvé válna a kaland, aki komolyan gondolja hogy Zagreusz kalandjainak a végére jár, az így is sok-sok tíz órát fog majd beleölni a játékba.
A Hadesnak ugyan már nincs mit bizonyítania, de most a konzolos megjelenésekkel csak tovább erősítette azt a pozitív képet, amit kivívott magának. A játék nem könnyű, ám köszönhetően a rendkívül jól átgondolt rendszerének igen hamar addiktívvá tesz (csak még egy menet). A grafika és a könnyed stílus könnyedén elvarázsol és magához láncol, így talán azok is örömmel töltik majd be újra és újra, akik nem feltétlenül szeretik a komolyabb, úgymond szivatós kihívásokat. A portok ráadásul remekül sikerültek, sehol egy bug, vagy technikai gond, a látvány és a folyamatos, akadásmentes animációk pedig a szemünket fogják elkényeztetni. Problémát talán csak egyet tudok említeni: az éjszakák rövidségére ismét nem most fogunk gyógyírt találni.
Legutóbb ezt teszteltük:
