Fejlesztő: ONE-O-ONE GAMES Kiadó: Daedalic Entertainment; Platform: PC, Xbox One, PS4, Nintendo Switch
A múltba repít a The Suicide of Rachel Foster, ahol a főhős olyan családi titkokra lel, amelyek más szemszögből mutatják be az egykor történteket.
Egy évtizeddel ezelőtt még talán magyarázni kellett és ki lehetett tölteni egy bekezdést azzal, hogy mi is az a walking simulator. Manapság már ez egy elfogadott kategória, elég ha megemlítem tehát, hogy tesztünk alanya az. Ezen belül is a Firewatchra hasonlít leginkább, mégpedig azért, mert a főszereplők ugyanúgy a távolból kommunikálnak egymással, csak itt walkie-talkie helyett egy ma már őskövületnek számító hatalmas mobiltelefonnal.
Az időszak is hasonló, igaz egy icipicit későbbre, 1993-ba csöppenünk vissza. Főszereplőnk Nicole, egy fiatal lány. Szomorú apropóból tér vissza a tíz esztendővel ezelőtt elhagyott családi szállóba, hogy értékesítse azt, mivel időközben a szülők elhunytak. Sajnos azonban negatív élmények fűzik a helyhez, ugyanis édesanyjával karöltve azért költöztek el, mert kiderült hogy édesapjának viszonya volt egy Nicole-lal egykorú lánnyal, aki teherbe is esett (ő volna a címszereplő Rachel).
A “kirándulásnak” ráadásul az időjárás sem kedvez, hatalmas hóvihar nehezíti a közlekedést, így oda még csak-csak el tud jutni, de vissza már nem. Pár napra tehát a korábbi lakhelyének a foglyává válik, aminek kapcsán lehetősége nyílik a hely állapotának alaposabb felmérésére. A túra során nem csak nosztalgikus emlékek törnek fel, hanem új részletekre bukkan az egykori kínos családi üggyel kapcsolatban. Szerencsére segítség is akad, mégpedig Irvine, egy helyi direkt vészhelyzetekre specializálódott kormányügynök képében, aki a már említett bunkófonon tartja a lánnyal a kapcsolatot és segít neki a távolból, hogy túlélje ezt a pár napot az ismeretlen-ismerős házban.
A játékmenet tényleg semmi másból nem áll, mint mászkálásból, néha meg van egy kis tárgyhasználat. A két szintes családi szállóról van egy részletes alaprajzunk, aminek segítségével tájékozódhatunk, illetve a közelebbi célok is ide vannak felvésve, ha el lennénk veszve. A környezet nagyon szépen kivitelezett, mégis azt kell mondjam, hogy nem feltétlenül élvezet a mászkálás benne. Hiába van ugyanis egy hatalmas bejárható terület, elsőre elég sok rész le van zárva. Sajnos viszont később, amikor ezek a béklyók lehullanak sem lesz hangulatosabb a felfedezés, mert a játék egyszerűen nem jutalmazza túlságosan a kutatást. Találhatunk pár érdekességet, mint egy C64-est a fater irodájában, vagy egy játékteremnek berendezett szobát, de a helyszínek többsége sajnos unalmas és nem nagyon lehet semmi érdekeset látni (legalábbis a nyolcvanadik féle tisztítószer, vagy ugyanolyan csomagolású cigisdoboz nekem nem dobta fel a hangulatom).
A színészek által végzett munka viszont zseniálisan jó. Annyira átéléssel adják elő a dialógusokat, olyan élő nyelvi fordulatokkal, nem mesterkélt módon, hogy szinte elhiszi az ember, hogy részese a sztorinak. Annak a történetnek, ami azért annyira van izgalmas, hogy lekösse a figyelmünket. Minden napra akad valami kisebb izgalom, vagy újdonság, de gameplay elemek kapcsán ez nem mondható el. Lesznek olyan ötletes szituációk, amikor egy ósdi polaroid kamera vakujával, vagy egy régi kurblis zseblámpával kell a sötétben utat találnunk, de ezek egyszeri poénnak jók csupán (szerencsére a készítők sem használják túl).
A The Suicide of Rachel Foster valójában nem új játék, hiszen már tavaly év elején megjelent PC-re, nagykonzolokra pedig ugyanezen év őszén. Cikkünk apropója a frissen debütált Nintendo Switch változat, így térjünk ki ennek sajátosságaira. A játék alapvetően szépen fut és nem TV-re kirakva, a kis képernyőn is mutatós. Kézikonzol módban viszont egy óriási hátrányt vagyunk kénytelenek elszenvedni, mégpedig hogy a megnyitott dokumentumok többsége olvashatatlan (egyszerűen túl picik a betűk) – így ha lehet inkább TV-n nyomuljunk. Sajnos az irányítás sem az igazi, mert borzasztóan lassan halad főhősünk és ezen a futás gomb sem segít sokat, az komolyabb probléma viszont a lassú és kissé körülményes forgás. Ezeket leszámítva azonban kis kompromisszumokkal azért élvezhető a kaland.
Minden apró hibájával együtt a játék abszolút ajánlott kategória a kalandjátékok, azon belül is a sétáló szimulátorok kedvelőinek, de túlzott elvárásokat nem szabad támasztani. A kaland nagyjából 4-5 óra alatt teljesíthető, igazán elakadni nem fogunk, igaz akad pár pillanat, amikor tanácstalan az ember a folytatást illetően, de ezek általában hamar megoldódnak. Csendes, nyugodt hétvégékre ideális kikapcsolódás lehet, ha az aktuális sztár játékot meguntuk, vagy vágynánk mellette egy kicsit másabb élményre is.
Legutóbb ezt teszteltük:
