Dívák, rendezte: Kőrösi Máté, szereplők: Szani, Tina, Emese, Máté, magyar dokumentumfilm, 85 perc, 2021 (15)
Ha lekerül az alapozó…
„Mégis mi történhet három húszéves lánnyal?” – teszi fel a kérdést Dívák című filmje elején a narrátorként megszólaló rendező, majd elkezd „követni” három húszéves lányt, és megmutatja, mi minden rejtőzik a Z generációs fiatalok laza stílusa, trágár beszéde és hibátlan sminkje mögött. Avagy Kőrösi Máté nemcsak egy különleges coming of age dokumentumfilmet, de egy igazán erős és hatásos nemzedéki közérzetfilmet is készített.
A Dívák a rendező, Kőrösi Máté bemutatkozásával kezdődik. Elmondja, hogy hosszú ideig fogalma sem volt arról, miről készítse a diplomafilmjét, ám akkor egy napon véletlenül rátalált három húszéves lányra, akik egy különleges fővárosi gimnáziumba, a Belvárosi Tanodába jártak, ahol azok a fiatalok kapnak egy második esélyt, akiket a többi intézmény magatartási és egyéb problémákra hivatkozva kivetett magából. Máté megjegyzi, hogy őt is ki akarták rúgni a gimiből, nem is egyszer, s miközben mesél arról az útról, amelyen járva végül eljutott eddig a három lányig, animációs betétek formájában megjelenik az alakja is – mintegy rögtön belakja a filmet és egyben tudatja is velünk, nézőkkel, hogy nem egy szimpla dokumentumfilmet nézünk, hanem egy személyes történetet, amely legalább annyira szól róla, mint arról a három barátnőről, akikkel úgy mégis, mi a fene történhet?!
Persze, azonnal tudjuk, hogy nem lenne ez a film, ha nyugodt szívvel rá lehetne vágni erre a kérdésre, hogy „semmi”, de még így is igazán meglepő – és megrendítő – mindaz, ami az elkövetkezendő több mint nyolcvan percben történik. Lassan és biztosan ugyanis egyre jobban megismerjük a három lányt, Emesét, Tinát és Szanit, s rájövünk, hogy nem is lehetett volna jobb „témát” találni náluk.
Máté arra kéri őket, hogy mindennap készítsenek videókat magukról, illetve a velük történtekről. Jórészt ezek a videós bejelentkezések teszik ki a filmet, és bár eleinte úgy tűnik, mindössze csak arról van szó, kinek volt rémálma arról, hogy letört a körme és ki borult ki attól, hogy néhány valóban letört, idővel kiderül, hogy az épített köröm, a berasztázott haj, a szájfénynek felkent szemhéjfesték és az alapozó, meg a highlighter mögött kőkemény sorsok, folyamatos, szűnni nem akaró fájdalmak és küzdelmek bújnak meg.
Emese, Tina és Szani egyre mélyebbre merészkednek és engedik Mátét – meg minket – önmagukba, s egyre őszintébben, nyíltabban és bátrabban mesélnek arról, valójában kik is ők. A történeteiket hallgatva pedig egyre inkább úgy érezzük: az érettségi, amelynek megszerzése előtt állnak, s amely – érthető módon – mindhármuk életében fontos szerepet tölt be, csak formaság, hiszen mit ér a deriválás annak, aki már mindent, mindent megélt…
Emese, Tina és Szani különböző lelkivilágú, hátterű, stílusú és gondolkodású fiatalok, az azonban közös bennük, ahogyan az öltözködést és a sminkelést a szeretethiányuk kompenzálásaként használják. Az arc- és bőrápolási rutinjuk a(z önmaguk iránti) szeretet fő formája, a festékkel pedig nem láthatatlan bőrhibákat tüntetnek el, hanem súlyos és igen fájó traumákat.
Dívák – így nevezik magukat a lányok, e szó azonban csak kezdetben teremt távolságot köztük és köztünk, szép fokozatosan ugyanis tisztán kirajzolódik előttünk, hogy nem valamiféle maguk által emelt színpadon álló önhitt csajokat látunk, hanem érdekes, izgalmas, karizmatikus, érzékeny és szerethető karaktereket, akik pontosan azon a színpadon próbálnak állva maradni, amelyen mi. Amelyet úgy hívunk: élet.
Így mozdul ki Kőrösi Máté filmje a saját szűk közegéből, s válik a Z generáció, meg úgy általában a hétköznapi ember filmjévé. Megmutatja, hogy legyünk bármennyi idősek, éljünk bárhol és bárhogy, annyira nem is különbözünk egymástól: a stílusos ruhák, az alapozó vagy teszem azt a formára nyírt szakáll alatt mind viselhetünk mély sebeket… A rendező egyébként nem erőlteti ránk ezt a gondolatot, inkább csak a saját maga és a szereplői közti határt mossa el, méghozzá nagyon frappánsan: először hangban és animációban, egy ponton viszont fizikai valójában is megjelenik a filmben, s nemcsak arról mesél, ő milyen traumákat élt át, hanem arról is, mit tanult magáról és az életről azáltal, hogy évekig „követte” a három lányt.
Kőrösi Máté önreflexiója csak még különlegesebbé teszi a Dívákat, ám a dokumentumfilm enélkül is végtelenül izgalmas és tanulságos, a szó legnemesebb értelmében. Közvetlen hangvételének és a három hihetetlenül érdekes lánynak köszönhetően végtelenül könnyen nézhető, s amellett, hogy roppant humoros és vagány, igazán érzékeny és megrázó is. Tipikus, ugyanakkor nagyon különleges felnövéstörténet. És egy pörgős, jó ritmusú film, amely három lányt bemutatva mesél – meglehetősen hitelesen! – a mai fiatalok út- és énkereséséről, s már-már a dokumentumfilm határain túlmutatva válaszolja meg a kérdést: milyen lehet ma húszévesnek lenni?
[…] kiemelt kép, kép1, […]