The Power of the Dog, rendező: Jane Campion, szereplők: Benedict Cumberbatch, Kirsten Dunst, Jesse Plemons, Kodi Smit-McPhee, amerikai dráma, 126 perc, 2021 (16)
„Szabadítsd meg lelkemet a kardtól, s az én egyetlenemet a kutyák körmeiből.” (Zsoltárok 22:21)
Jane Campion több mint egy évtizede nem rendezett mozifilmet és most úgy tért vissza, hogy száz év előtti kosztümbe öltöztette Dr. Strange-t, Mary Jane Watsont és Nightcrawlert is. A kutya karmai közt első fele remek feszültséggel teli, párkapcsolati cowboy-dráma, a második pedig néha úgy tűnik, hogy semmiből jövő, semmibe tartó jelenetek halmaza – a remek színészeknek köszönhetően azonban nem válik marveles szórakoztatássá.
Az idei év egyik legnagyobb fesztivál- és díjátadó-favoritjaként Campion mozija sorra tarolja a világot és a karácsonyi szezon előtt frissiben bezsákolt hét Golden Globe-jelölést is – ami, ugye, tudjuk, egyenes út az Oscar vörös szőnyegére. Az író-rendezőnő mellett a film, a zeneszerző Jonny Greenwood (Radiohead, Paul Thomas Anderson filmek), valamint a női-férfi mellékszereplők (Kirsten Dunst, Kodi Smit-McPhee) és a főhőst hozó Benedict Cumberbatch várhat majd az Arany Glóbuszra.
1925, Montana. Bár a világ gyorsan fejlődik, a Burbank fivérek, Phil (Cumberbatch) és George (Jesse Plemons – Tiszta szívvel foci, Fargo 2. évad, Az ír, Dzsungeltúra) ranch-ére és irdatlan méretű házába nehezen tud betörni a modernizáció. Pontosabban a csendes, nyugodt, jámbor, inkább menedzsernek, mint gazdálkodónak tűnő, automobilt vezető George személyében azért próbálkozik, de a még önmagáért kiállni is képtelen, erélytelen öcsi elveszik nyers, faragatlan, érzéketlen, minden szempontból mosdatlan testvére istállószagot árasztó árnyékában. Phil kerek cowboy-járásával, a legendás – de gyaníthatóan mások által sosem látott – Bronco Henry életéről szóló anekdotákkal, a távoli hegyek fürkészésével és persze kétségbe vonhatatlan szakmai rutinjával uralja a gazdaságot, a csak rá hallgató tehenészfiúkat és természetesen a Burbankok életének szinte minden pillanatát. Egészen addig, amíg George egy asszonnyal és annak furcsa, érzékeny fiával nem állít be a házba…
Ez pedig remek alapot nyújt az eddig is lassan csordogáló, de jól felépített, kibontott feszültség továbbvitelére, fokozására. A modern, fürdőszobás, benzinmotoros világot és a letűnőben lévő, poros Vadnyugatot képviselő fivérek közötti, folyamatosan érzékelhető ellentét azonban a film második felére a nyugati széllel elröppen és csak a történet legvégére tér vissza. Ugyanis a jó szándékú, ám el nem fogadott feleség, Rose (Dunst, aki itt a csendes szenvedés ikonja, a való életben is Plemons párja, a Fargoban színésztársa) és a cowboyok által gúny tárgyává tett, csenevész, valószínűtlenül nyurga, hmmm, „nőies” fia, Peter (Smit-McPhee – Az út, Engedj be!, X-Men: Apokalipszis és Sötét Főnix) kerülnek fel Phil céltáblájára. Ezzel nem is lenne baj, hiszen a gyönyörű új-zélandi tájakon, Ari Wegner (Lady Machbet, Az elveszett, A Kelly banda igaz története) remek képein megelevenedő dráma újabb fordulatot vesz és ahogy George helyett Peter lesz a beszólások célpontja, egyfajta – a néző által kiszámítható, de legalábbis sejthető – finoman előadott Amerikai szépségbe oltott Túl a barátságon irányba viszi el a történetet. 
Jane Campion kiválóan lebegteti a tapló főhős elrejtett, valódi énjét – Cumberbatch zseniális játéka valószínűleg Oscart ér majd –, egy olyan összetett, sérült karaktert mutat be, akinél a nagy pofa csak álca, hiszen a nyomorult lelkére nehezedő súlyt nem emberi kapcsolatokkal, hanem magányos bendzsózással vagy lóveréssel, nyeregfényesítéssel képes feloldani. A dramaturgiának megfelelően ez a jó kezdés megoldásra vár, amit a furcsa fiú előlépése hoz el, ám a kettejük közeledésének jelenetei valahol kidolgozatlanok, elvarratlanok – jó példa erre a búvóhely felfedezése -, így ez rá is nyomja a billogját a film második felére. A lassú történetmesélés olykor unalmassá válik – kevés kivétel a zongora-bendzsó párbaj, a morbidba forduló nyuszis jelenet, a kötélfonás vagy Peter elfogadást ösztönző, de inkább komikus kalapja -, nincs kellően megalapozva, valódi motiváció nélküli a személyiségváltozás, így épp a fő szál, a két ember kapcsolatának megjelenítése lesz erőtlenné, ami végül egy valóban meglepő, ám – érzésem szerint – teljesen logikátlan befejezésbe ugrasztja bele a sztorit.
A címben is felhasznált bibliai idézetben a zsoltáros tovább folytatja az Istenhez való könyörgést: „Ments meg engem az oroszlán torkából, és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem.” Bár A kutya karmai közt hangulata, képi világa és elsősorban a színészek játéka remek, a forgatókönyv és vele együtt a rendezés hibái nem teszik a filmet az év kimagasló drámájává – ahhoz némi marhapásztor ima, de inkább jól kidolgozott történetmesélés kellett volna még…
