Fantomszál – kritika


Fantomszál (Phantom Thread), rendező: Paul Thomas Anderson, szereplők: Daniel Day-Lewis, Vicky Krieps, Lesley Manville, amerikai dráma, 130 perc, 2017. (12)

Ruhákba varrt titkok

A jó nevű, ám saját szigorú szabályainak foglyaként élő szabó nőt visz a Woodcock házba, ezzel némileg kizökkentve magát a napi rutinból. Ami látszólag szerelem első látásra, az valójában egy hosszú és fáradságos egymásra találás.

Az ötvenes évek Londonjában Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) számít a legjobb szabónak, messze földről jár hozzá az arisztokrácia és a hírességek. A tökéletességre való törekvés érdekében Reynolds olyan életet él, mely garantálja számára, hogy csak és kizárólag a munkára összpontosítson. Ez gyakorlatilag teljesen kizárja az érzelmeket, a társadalmi életet illetően pedig megmarad a megrendelőkkel való legszükségesebb érintkezés (smúzolás) szintjén. Egy társnak ebben a szigorúan strukturált közegben nem sok babér terem, az első védelmi vonal a nővére, Cyril (Lesley Manville), aki összefogja és rendszerezi a napi teendőket, és akit le kell gyűrni ahhoz, hogy valaki közel kerüljön hozzá. Vidéki útja során Reynolds megismerkedik a látszólag kedves és szerény pincérnővel, Almával (Vicky Krieps), akit magával visz és öltöztet. Két dudásnő nem fér meg egy csárdában, ám Alma ahelyett, hogy menekülőre fogná, nem egyszerűen átgázol Cyrilen, hanem megkerüli (de hogyan!), majd gyakorlatilag kizárja kettejük életéből őt.

Reynolds és Alma kapcsolatára talán nem a szerelem a legjobb jelző, inkább cinkostársak ők valamiben, amit a film szép lassan ki is bont és ebben az összekacsintások legalább olyan fontosak, mint a párbeszédek. A tökéletességre való törekvés nem zárja ki ugyanis azt, hogy az élményt ne osszuk meg valaki mással, de erre rá kell vezetni a férfit, amihez előbb ki kell ismerni a gyengéit. A filmre már most rányomták sokan a bélyeget, hogy direkt az Oscarra gyártották, de ez nagyjából olyan, mintha egy autógyártón számon kérnék, miért gyárt olyan autókat, melyek aztán rendre elnyerik a szakmától az Év autója címet, de ne szálljunk el ennyire, ugyanezt írhatnám a környék legjobb kebabjáról is. Évek, talán évtizedek óta azt hallani mindenhol, hogy az Oscar már nem a régi, miközben lehet, hogy éppen ettől az, ami.

Ami pedig Daniel Day-Lewist illeti, neki minden szerepe olyan, mintha az utolsó lenne pályafutása során. Nem éreztem a különbséget, csak azt, hogy nagyon szomorú lennék, ha valóban komolyan gondolná a visszavonulását (minden jel arra mutat, hogy komolyan gondolja). Játéka most is lenyűgöző, azonban nem uralja a vásznat, partnerei egyenrangúak vele. Vicky Krieps nevét egy életre megjegyzi magának a néző (ha még nem ismerte), de Lesley Manville Oscar-jelölése sem véletlen.

Paul Thomas Anderson filmje – mely tulajdonképpen bárhol és bármikor játszódhatna, de ha már így alakult, akkor hűen adja vissza a kort és a helyet – jó példa arra, hogy a szerelem milyen sokféle alakot tud ölteni. A testiség, a szép szavak és a virágcsokor szinte unalmassá válnak ebben a különleges kapcsolatban, miközben a vak is látja, hogy ezt a két embert a jóisten is egymásnak teremtette.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A jó főcím mindennél többet ér
Következő cikk Készül A passió folytatása - Adj neki címet!