A hős (Ghahreman/Hero), rendezte: Ashgar Farhadi, szereplők: Amir Jadidi, Mohsen Tanabandeh, Fereshteh Sadre Orafaiy, iráni-francia filmdráma, 127 perc, 2021., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
A szavak ereje
Egy adósság miatt börtönbe került férfira úgy tűnik, rámosolyog a szerencse. A talált aranyért kapott pénz elhozhatja a szabadulást számára, ő azonban a tisztességes utat választja, nem kevés gondot okozva ezzel mindenkinek. Az Ügyfél és a Nader és Simin – Egy elválás története többszörösen jelölt és díjazott forgatókönyvíró-rendezője, Ashgar Farhadi újfent ártatlannak tűnő dologtól jut el a katarzisig. A hős dokumentarista stílusban kalauzol el minket a szokások és a vallás uralta iráni hétköznapokba, miközben általános érvényű problémákat boncolgat. Cannes-ban méltán nyerte el tavaly a zsűri nagydíját.
Az adósok börtöne amolyan 22-es csapdája, hiszen amíg bent vagy, nem tudod megadni a tartozásod. Iránban sincs ez másként, mert bár a volt felesége testvérének nagy összeggel tartozó Rahim időnként elhagyhatja – néhány napra – a büntetés-végrehajtási intézmény falait, a kint töltött idő alatt legfeljebb egy újabb kölcsönt tudna felvenni, mellyel a korábbit rendezné. Testvére családjánál húzza meg ilyenkor magát és azzal hitegeti sógorát, hogy meglesz a pénz, aki bár egyre türelmetlenebb, hisz neki és még közvetíteni is hajlandó a felek között.
Rahim valóban a pénz megszerzésén ügyködik, szerelme ugyanis talál egy táskát, benne nem kevés arannyal. A férfi az utolsó pillanatban mégis meggondolja magát és úgy dönt, a táskát visszaadja a tulajdonosának, ezzel a tettével sokak elismerését kivívja és kvázi hőst csinálnak belőle. Pedig az első hazugság már itt megvan, ugyanis a táskát nem ő találta, csak szeretné ebből a szerelmét kihagyni, kapcsolatukról ugyanis sem a családja, sem a környezete nem tud. A hőstett azonban sokakban kételyt ébreszt és innen már nincs visszaút, Rahim pedig túl naiv ahhoz, hogy felépítsen egy jól működő és minden szempontból védhető stratégiát. A biztosnak tűnő lábak szép lassan rogyadozni kezdenek.
Az ember azt hihetné, hogy dokumentumfilmet néz, ahol a kamera egyszerűen csak elkíséri a szereplőket és veszi azt, amit kell, de nem. Színészeket látunk, akik eljátszanak egy – szokás szerint – jól megírt történetet, ahol minden tettnek és kimondott szónak jelentősége van. Minden egyes interakció maga után von egy másikat és kijelöli a haladási irányt, ahol nincs olyan, hogy visszafelé.
Ahogy az apró hazugságok összeadódnak, úgy kerül „hősünk” egyre nagyobb bajba, ráadásul ebbe belesodor másokat is. Ezek a hazugságok ugyan nem égbekiáltóak, de egy olyan kultúrában, ahol az adott szó mindennél többet ér, igenis számítanak. Akár elé is tehetnénk a „kegyes” jelzőt vagy hívhatnánk füllentésnek, Rahim egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse és mire erre maga is rájön, már késő. Elítéltként különösen ügyelnie kéne a szavahihetőségére.
Farhadi a saját országában mesél el egy emberi történeteket, mely egyszerre helyspecifikus és univerzális. A hazugság mindenhol hazugság, a becsület mindenhol becsület és így tovább. Hőssé válni egy pillanat műve, akárcsak közmegvetés tárgyának lenni, a volt feleség testvérének pedig miért is kéne nagylelkűnek lennie és lemondani arról, amiért megdolgozott, ami az övé. A hősre tehát akként kell tekintenünk, hogy akik felemelnek minket, azok ugyanolyan könnyen le is tudnak rántani a mélybe és egyébként is minden csak nézőpont kérdése. A cselekmény nagyszerűsége éppen az egyszerűségében rejlik, ahogy a sorra eldőlő dominók sorsa előre megvan írva a természet törvényeiben, úgy dolgoznak Rahim ellen a nála sokkal hatalmasabb erők, amit akár sorsnak is nevezhetünk. 
