Super Crooks, rendezte: Motonobu Hori, szereplők: Kenjirô Tsuda, Maaya Sakamoto, Yasuji Kimura, Subaru Kimura, Tetsu Inada, Eiji Takemoto, Hiroshi Yanaka, Wataru Hatano; zene: Towa Tei; anime-sci-fi, képregényadaptáció; 13 rész, 30 perc, 2021.
Alpha
2021-ben a Netflix nem csak egy, hanem rögtön két Mark Millar adaptációval is próbálkozott. A produktumok közötti különbség viszont az, hogy míg a Jupiter hagyatéka nézőszámokban és kritikai szempontból is csúfos kudarcot vallott, addig a sorozat spin-offjának, a millarverzum Super Crooks című képregényének anime feldolgozása nagy sikert aratott a közönség és az újságírók körében is. A dicséret megérdemelt, hiszen ez a széria kétségkívül a tavalyi év egyik legkellemesebb sorozatos meglepetése volt – legalábbis nekem. Könnyen fogyasztható, s befogadható szórakozás, amely nem fél durvulni vagy elidőzni szélsőséges karaktereinek világában, ráadásul még a szuperhőskultusz habkönnyű kritikáját is megfogalmazza.
A mindent (is) elöntő Marvelmánia és szuperhősáradat közepette aligha meglepő, hogy az utóbbi időben több olyan sorozat is készülhetett, amelyek inkább a műfajt parodizálják, vagy egyenesen éles kritikákat fogalmaznak meg azzal kapcsolatban. Ilyen volt például az HBO-n futó Watchmen (2019), de ebbe a kategóriába sorolhatók az Amazon Prime-on streamelhető The Boys (2019) és Legyőzhetetlen (2021) sorozatok, melyek közül az utóbbi első évadja ugyancsak gyöngyszem a 2021-es felhozatalban.
Erre a kifordított hőstrendre csatlakozik rá a Super Crooks is, ami inkább szupergonoszokról szól, mintsem hősökről. A történet lényegében annyi, hogy adott egy Johnny Bolt (Kenjirô Tsuda) nevű srác, aki egy nap rádöbben, hogy szuperképességgel rendelkezik. Manipulálni tudja az elektromos áramot. Erejét eleinte igyekszik nemes célokra fordítani, csakhogy egy szerencsétlen véletlen okán úgy határoz, jövedelmezőbb ha bűnözőnek áll. Azonban hamar börtönbe kerül gaztettei miatt, így bűntetése letöltése után vesszük fel megint a fonalat, amikor a frissen szabadult Johnny és párja, Kasey (Maaya Sakamoto) ki akarnának szállni a szupergonosz bizniszből, hogy nyugodt életet élhessenek, ám ez nem ilyen egyszerű. Azért, hogy felhagyhassanak korábbi hivatásukkal (és életstílusukkal) még elvállalnak egy utolsó melót, amiben nem kisebbre vállalkoznak, minthogy a „legendás” gonosszal, Forrósággal (Yasuji Kimura) és egy csapat szuperbűnözővel karöltve egy hatalmas rablást ütnek nyélbe. Az akció azonban nem várt fordulatokat vesz, így Johnny mégsem teheti le olyan gyorsan a lantot, mint ahogy azt szeretnék Kasey-vel.
Ahogy az a cselekményleírásból is kiderül, a széria alapvetően egy heistfilm, pontosabban heistsorozat, annak viszont hibátlan. Az évadban több rablásban is részünk lehet, ugyanakkor mindegyik egymás következménye, egy örökös spirál, amibe eltévelyedett, de egyébként jólelkű szereplőink belekerültek.
És éppen ezek az árnyalt karakterek teszik olyan fantasztikussá ezt a sorozatot. Johnny figurája egy önfejű, impulzív, makacs és meggondolatlan személy, akinek mégis helyén van a szíve, ha kedvese biztonságáról és jóllétéről van szó. Mindig eljátssza kedvese, Kasey bizalmát, ám a lány iránta táplált érzései miatt mindig megbocsát ostoba, s felelőtlen párjának. Kasey pedig Johnny ellenpólusa. A lány érzékeny, megfontolt és végtelenül türelmes, egy olyan karakter, aki sosem dönt elhamarkodottan és cselekedeteit alapos mérlegelés és tervezés előzi meg. Emellett viszont bájos és cserfes is egyben, s éppen ez a disszonancia teszi még Johnnynál is izgalmasabb figurává (na meg a képessége, amit inkább nem lövök le). E páros “se veled, se nélküled” kapcsolata adja a sztori konfliktusának alapját, ami szerencsére jól működik. A szerelmesek tökéletesen kiegészítik egymást, a kémia is meg van köztük, így drámájukkal is könnyűszerrel azonosulhatunk.
De azért a csapat további tagjai is szórakoztatók, s itt külön kiemelném a mentorként funkcionáló, nagypapa archetípus Carmine-t, vagyis Forróságot, valamint az idióta testvérpárt, kiknek képessége annyira abszurd és röhejes, hogy az valami elképesztő. De az ellenlábasokat sem kell félteni, hiszen a főgenya a Fattyú nevű tapasztalt szupergonosz (Hiroshi Yanaka), kinek nyugodt és szadista jelleme minden egyes megjelenésekor borzongással töltött el, főleg annak tudatában, milyen ádáz erőt birtokol. És végül a Pretoriánus (Wataru Hatano), akiről nem is igazán lehet eldönteni, hogy protagonista-e (habár a sorozat ezt a kérdést is megválaszolja), mivel arcán valami olyan nyugtalanító ábrázat ül, hogy azonnal elbizonytalanodunk, valóban ilyenek-e a hősök. Mondjuk azt is hozzátenném, hogy vannak idegesítő(bb) és kifejezetten felesleges figurák is ebben a 13 epizódban, de a főszereplők sokszínűsége és változatossága enyhítik az ezzel kapcsolatos fenntartásaimat.
A szereplőkön és alapszituáción túl két óriási aduja van a Super Crooks-nak. Ebből az egyik a zene, ami egyszerűen fantasztikusan hangulatos. Legyen szó az opening credits-ről, a részek alatt fel-felcsendülő zenéről, vagy az ending credits-ről, mindegy melyik melódia megy, Towa Tei komponálása egyszerűen olyan atmoszférát teremt a kisképernyőn, amit legutóbb A világ legrosszabb emberénél éreztem (és ez hatalmas bók). Másrészről viszont érdemes megemlékezni a sorozat animációjáról is, hiszen végső soron egy animéről beszélünk. Ugyanakkor a Netflix-adaptációban nem hétköznapi japán animációt láthatunk, hanem az amerikai és a japán stílusok furcsa, de annál csinosabb egyvelegét.
A Super Crooks kicsit hasonlít a Legyőzhetetlen egyszerű, s nem annyira kifinomult animációjára, ám a japán stílus ad neki egy olyan eleganciát, amitől elfelejtjük, hogy a hátterek és a karakterek néhol kidolgozatlanak. Ezt a kifinomultságot tetézik a kreatív akciójelenetek, amik tényleg páratlanul koreografáltak, s amelyekhez hasonlót rég láttam sorozatban. Mindezek alapján világossá vált az is, hogy a Netflixnek inkább Motonobu Hori rendezésénél kéne maradnia ahelyett, hogy a bukott Jupiter hagyatékát erőltetnék. Noha azt hallottam a streamingszolgáltatónál is rájöttek erre, és ezért hálás is vagyok, hogy most már a minőségi szériát folytatják, nem pedig a futószalagterméket.
A Super Crooks tehát nem árul zsákba macskát. Feel-good szórakozást ígér és azt is ad, ám a sorozat megtekintése után mégis azon kapjuk magunkat, hogy elgondolkodunk milyen jó lenne nekünk is letelepedni, s elmenekülni a világ gondjai elől, majd ráeszmélünk, a valóság nem olyan egyszerű, mint egy anime, s itt nem elég szétverni az antagonista fejét ahhoz, hogy elnyerd méltó jutalmadat. Szép tanulság, amitől egy pillanatra ugyan elszomorodunk, de csak azért, hogy aztán újult erővel vágjunk neki a holnap kihívásainak.
