Watchmen 1. évad – kritika


Watchmen, készítő: Damon Lindelof, szereplők: Regina King, Yahya Abdul-Mateen II, Sara Vickers, Jeremy Irons, Jean Smart, Don Johnson, amerikai képregénysorozat, 58 perc, 1 évad, 2019 – 

Intellektuális blöff

Lindeloftól már megszokhattuk a Lost és A hátrahagyottak után, hogy egyértelmű magyarázatokat ne várjunk a felvetett, egyébként nagyon izgalmas kérdéseire, mivel szeret minket megváratni a válasszal vagy épp el is feledkezik róla. A Watchmen bár Alan Moore méltán agyondicsért képregényének folytatása, leginkább egy szellemi és kulturális nyomozásként működik, amiben a labirintusokat átvágva megtalálhatjuk a sorozat értelmét, ha elég kitartóak vagyunk.A Watchmen nem véletlen került be 2005-ben a Time magazin minden idők 100 legjobb regényválogatása közé annak ellenére, hogy „ez csak” egy képregény, mivel művészeti és tartalmi értéke megkérdőjelezhetetlen. Egy olyan szuperhős dekonstrukciót állított a köztudatba, ahol a klasszikus, mitikus hősöket felszámolta és valós közegbe, erkölcsileg nagyon is megkérdőjelezhető személyiséggel ruházta fel a társadalmi szinten piedesztálra emelt önbíráskodókat.
A Watchmen sorozat a képregény befejezése után több, mint harminc évvel veszi fel a fonalat, ahol egy társadalmi probléma, az intézményesített rasszizmus köré szervezi a sztorit, ami az egyik oka annak, hogy leginkább Amerikában értették meg a történet mélyebb rétegeit és utalásait a nézők, ezért ott sikeresebb is lett, mint nálunk.
Rátérve a szimbolizmusra és a részenként elrejtett halmozott easter eggekre, talán az abszolút fanok Mekkája lehet ez a sorozat, hiszen minden részben, minden szereplőben egy apró utalás található a képregényből, legyen az egy teljesen elhanyagolt háttérkarakter (Pirate Jenny), vagy egy utcai bodegás épp milyen inside képregényt olvas, vagy a tévében milyen kitalált szuperhősös sorozat megy. Érdekessége, hogy az egész sorozat időkezelése úgy van felépítve, ahogy Dr. Manhattan érzékeli az időt: minden egyszerre történik benne. Természetesen ez egy olyan elvont elmeállapotot megpendítő folyamat, amit normál, klasszikus hollywoodi elbeszélésmódhoz szokott agyunk nehezebben dolgoz fel, de érdemes vele egy próbát tenni, mert a sorozat is erre épül. Azért tűnik ennyire nyakatekertnek és mondhatni túl titokzatosnak az első pár rész, hogy utána az utolsó háromban megmagyarázhassa azt és értelmet adjon neki (bár nem mindennek). Így az érdekesnek szánt cameók (Lube Man, alias Síkosítós Csávó) vagy akár Angela Abar személyisége is leginkább a képregényben hangsúlyos vietnámi pusztításra, tehát a múlta vezethető vissza. Így a sorozat kiemelkedő cselekménye és a rengeteg flashback epizód pont azért ennyire hangsúlyos, mert nem cselekmények indikátorai és következményei a múltban és a jelenben történnek egyszerre, ami bár bonyolultan hangzik, de a részeket folyamatába tekintve értelmet nyernek.
De először essen szó egy kicsit a sztoriról, legalábbis arról, amivel az alkotók beetetnek minket az elején. Történik egy rejtélyes gyilkosság Tulsában, ahol Judd Crawford rendőrfőnök halálát szeretnék beállítani öngyilkosságnak, de hamar kiderül, hogy idegenkezűség van a dologban. Angela, a rendőrfőnök mondhatni fogadott lánya és egyben leszerelt rendőr természetesen titkos életet él maszkos igazságosztóként és Sister Night néven próbálja megtalálni volt főnöke gyilkosát. A jelenben a rendőrök is már maszkot viselnek, ugyanis szeretnék identitásukat elrejteni a Hetedik Lovasezred tagjai előtt, akik egy Rorschach maszkban tevékenykedő, rasszista csoportosulás, a Ku-Klux-Klán utódai. A felállás egy nyomozásból indul, de pár nagyon lassú rész után végül felszínre a valós aspektus, amitől ez a sorozat beszélni akar.Első körben fontos kiemelni a karaktereket, akik önmagukban működnek és az eredetepizódjaik az évad legkiemelkedőbb részei, viszont az alkotók a velük nem tudtak a leginkább mit kezdeni. Itt Wade Tillman-ra (Looking Glass) és Laurie Blake-re gondolok (Selyem Kísértet és Komédiás lánya, aki a megerőszakolásból született), akik külön részeket is kaptak, mégis a lezárásnál szinte csak a háttérbe voltak hagyva és biodíszletként működtek. Angela Abar karaktere számomra nagyon unszimpatikus volt, valamint sokszor felmerült a kérdés is bennem, hogy miért az ő szemszögéből látjuk a történetet? De különlegességére sem kaptunk egyértelmű magyarázatot, pusztán egy romantikusnak szánt dramaturgiával rendezték le az egészet.
A két kiemelt kedvenc számomra Lady Trieu és Adrian Veidt, azaz Ozymadias volt (a lehengerlő Jeremy Irons, aki ismét eszünkbe juttatta, milyen jó színész), akik más-más okokból, de nagyon előre vitték a sorozat narratíváját. Lady Trieu, mint csilliárdos zseni és izgalmas kísérletezgetésekkel spekuláló főgonosz?!, akiről nem tudjuk egyértelműen meghatározni, melyik oldalon áll, valamint Adrian tragédiája, aki egy igazán szívhez szóló drámát kapott tele mindenféle bibliai és római kori utalással, egy fausti beteljesüléssel és tele megannyi, izgalmas rejtéllyel, ami az ő sztoriszálán mindig magyarázatot kapott.A történet társadalomkritikai vonulata direkt és emiatt a már említett, amerikai sikerek érthetőbbek, mint az európai „érdektelenség”, de persze itt is bárki szívesen megnézi, aki olvasta a képregényt. A legkiemelkedőbb epizód a kicsit túlhype-olt nyolcadik, Dr. Manhattan sztori mellett – ami egyébként kicsit árnyalta a karaktert is -, a Csukály Bíró megszületésének flashback epizódja, ahol nem csak maga az időkezelés, de az operatőri munka és a színkezelés is bravúrosabb volt, mint bármelyik másik epizódban. Itt a leghangsúlyosabb a politikai felhang (Trump egyik ősére is történik utalás), megértjük az egész, 1980-as években létező Watchmen csapat keletkezésének mikéntjét és kicsit talán szuper píszi is akart lenni a homoszexualitás és a rossz apa / jó hős kettősségének behozatalával.

A Watchmen sorozat felszínesen tényleg távol áll a képregénytől, viszont mélységeiben nagyon is követi annak a szándéknak az ívét, amiért anno a hidegháborús pánik miatt Alan Moore remeke megszületett. Aktualizált, mai problémákat jelenít meg, amiről ha elkezdjük lehámozni a rétegeket, nagyon sok elméleti síkot találhatunk alatta, viszont irtó sok munkával jár (pl. utána olvasásokkal, ahogy azt én is tettem). Emiatt olykor túlmagyarázottnak és lezáratlannak hat a mű, pláne így, hogy kérdéses a 2. évad, mivel Lindelof már nem szeretné folytatni, viszont az utolsó jelenet cliffhangere és a szereplők szándéka indokolja a folytatást. Meglátjuk mi sül ki belőle.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Ismét klasszikus filmek karácsonyra, ha régi jó magyart néznél!
Következő cikk Ryan Reynolds karácsonyi pulcsija visszavág, Hugh Jackman köszönte