Moonfall, rendezte: Roland Emmerich, szereplők: Halle Berry, Patrick Wilson, John Bradley, amerikai-kanadai-kínai fantasztikus akciófilm, 120 perc, 2022., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Holdomiglan, holdodiglan
A #mindmeghalunk filmek koronázatlan királya látszólag apait-anyait beleadott a Moonfallba, a valóság azonban az, hogy a Földbe becsapódni készülő Hold történetének legtöbb jelenetét már láttuk máshol. Ott és akkor talán még szerettük is, mert a blődséget is el lehet színvonalasan adni. Kedves Halle Berry, mi történt veled?
2011-ben egy műholdjavító küldetés során idegen technológia támad az űrsikló legénységére a Hold irányából, melynek következtében az egyikük életét veszti. Bár Brian Harper (Patrick Wilson) épségben visszahozza az Endeavourt, a NASA vele viteti el a balhét. Hiába beszél az idegen technológiáról, szavai üres fülekre találnak, elbocsájtják, anyagilag tönkremegy és felesége (Carolina Bartzak) is elhagyja. Életben maradt társa, Jo Fowler (Halle Berry) eszméletét veszti a támadás során, így nem tud (nem akar?) mellette tanúskodni. A nő szép karriert fut be az űrügynökségnél, de az ő házassága is megsínyli a történteket.
Elérkezünk napjainkhoz. Harper adósságoktól sújtva ex-űrhajósként haknizik kisiskolásoknak, felesége a Lexus kereskedő Tommal (Michael Pena) él, fia Sonny (Charlie Plummer) pedig egy éjszakai autós ámokfutás miatt éppen rendőrségi őrizetben van. Jo gyerekére egy kínai cserediák (Wenwen Yu) vigyáz, volt férje (Eme Ikwuakor jaj de rossz!) pedig a seregben tölt be magas pozíciót. Az összeesküvés elmélet hívő, meg nem értett zseni, KC Houseman (John Bradley) ezalatt rájön, hogy valamiért a Hold egyre közelebb kerül a Földhöz, ami beláthatatlan következményekkel fog járni. Houseman szentül hiszi, hogy a Hold valójában egy nálunk sokkal fejlettebb civilizáció űrhajója, ami valószínűleg meghibásodott. Természetesen senki nem hisz neki és mire végre mindenkinél összeáll a kép, három hetünk van cselekedni. Mondanom sem kell, hogy bolygónk megmentése – csak és kizárólag – a fent felsorolt szereplőkre vár, akik hozzá is kezdenek ehhez.
A Moonfall kapcsán elsőként az elégséges szolgáltatás jutott eszembe, talán a közelmúltban megtartott pedagógus sztrájk körüli vita miatt. Mi van akkor, ha egy filmben mindenki sztrájkol? Mi az a minimum, amit ilyenkor elvár a néző? Sokszor, sok helyen elhangzott már azóta, amit a Fahrenheit 451-ben a tűzoltóparancsnok elmond, miszerint munka után senki nem akar mély gondolatokkal, filozófiával foglalkozni, csak szórakozni. Az embereket a felszínes elfoglaltságok érdeklik, a figyelem elterelése a mindennapos gondoktól, a lényegtelen információ. Senki nem akarja magát elszomorítani drámával és fojtogató egzisztencialista kérdésekkel. Csupa olyan dologra tartunk igényt, mely nem igényli a gondolkodást, nem provokál állásfoglalásra és másnapra elfelejtődik, kitörlődik.
Mégis, mit vártál egy ilyen filmtől? – szegezik hozzám a kérdést, miután csalódottságomnak adtam hangot. Mert vannak ugye azok a filmek, melyek nyíltan felvállalják, hogy a valóságot parodizálják, ferdítik vagy túlozzák el, de a Moonfall komolyan teszi azt, amit és emiatt leginkább arra a haverunkra hasonlít, aki rezzenéstelen arccal szívat minket, hogy a végén a pofánkba röhöghessen és ilyenkor (még) kevésbé kedveljük őt, mint egyébként. Oké, a filmben elhangzik egy mondat, aminek akkor és ott nem tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, pedig a végére (dehogy, még csak nem is a végére) kiderül, hogy igenis ezen van a lényeg. Jo Fowler azt mondja, felejtsünk el mindent, amit eddig a világmindenségről tudtunk.
A film pedig semmi mást nem csinál, minthogy valóban elfelejteti mindezt velünk, mikor a logikai és dramaturgiai lukakat meglehetősen amatőr módon tömködi be és ellentmond mindennek, amit az iskolában tanultunk, de a józan paraszti észnek is. Gondolok itt pl. arra, hogy amikor a cselekmény úgy kívánja, Halle Berry karaktere korlátlan hatalommal bírjon, akkor a NASA igazgatója egyszerűen fogja magát és a belépőkártyáját átadva neki lelép a színről. A belépőkártya birtokosa ezt követően bármit, de tényleg bármit megtehet, többek között utasítást adhat arra, hogy mindenki hagyja el az az űrkikötőt, majd a 10 éve nem használt Endeavour egy rövid felkészítés után háromfős legénységgel (ebből egy civil), háromból kettő működő hajtóművel indul el a küldetésére, miközben az irányító központban két mérnök és egy szerelő marad, de nem sokkal később ők is menekülőre fogják. Ez a kilövés a legjobb paródiának is becsületére válna és a film gyakorlatilag hasonló műgonddal megírt és elkészített jelenetek egymásutánjából áll.
A színészi játék, a dialógusok, a történetvezetés középszerű, egyedül a látványra nem lehet panasz, ám ezúttal még arra sem veszik a készítők a fáradságot, hogy bemutassák, mi van az Egyesült Államokon kívül, hiszen minden fontos dolog úgyis ott történik. A közelmúlt összes katasztrófafilmjét és akció sci-fijét gyúrták össze, azokból is inkább a kimaradt jeleneteket, mindegyikből kapunk egy keveset, akár odaillik, akár nem. A világot megmentő maroknyi hős és hátrahagyott családjuk sztorikból simán meg lehetne tölteni a ma már nem létező videotékákat. Estünkben még arra is gondosan ügyeltek, hogy mindenkit egy helyre tereljenek össze, miután a katasztrófafilmek (mert ez bizony az) egyik lényegi eleme, hogy a szereplők szétszóródnak a nagy káoszban, ezzel is növelve a feszültséget.
A Moonfall egy féktelen zúzás, ami két órára kikapcsol és a CGI tényleg pöpec, de ennyi. Mielőtt valaki újfent megemlítené azt a bizonyos (egyébként szerintem nem létező) kritikusi szemüveget, amin keresztül a filmeket nézem, szeretném megjegyezni, hogy ebből nem volt külön sajtó, így körülöttem csupa „átlagos” mozinéző ült. Hallottam a reakcióikat, a meghökkenést, a felzúdulást, az értetlenkedést és a nevetést, azt, hogy igazából ők sem tudnak igazán mit kezdeni ezzel az egésszel. Lebeszélni senkit nem beszélnék le róla, kellenek az ilyenek is a maguk „elégséges szolgáltatásaikkal”, hiszen van olyan, hogy az ember megrendeli az Armageddont valamelyik kínai oldalról és a lejátszóba betéve Bruce Willis helyett egy „hogy kerültem én ide?” Patrick Wilsont lát. Miután az előzetes a film minden fordulatát tartalmazza, csak megszokásból linkeltem, senki ne nézze meg.
