Halál a Níluson (Death on the Nile), rendező: Kenneth Branagh, forgatókönyv: Michael Green, szereplők: Kenneth Branagh, Gal Gadot, Armie Hammer, Emma Mackey, Rose Leslie, Sophie Okonedo, Adam Garcia. Amerikai krimi-dráma, 127 perc, 2022. (16)
Halál az Agatha Christie adaptációkra
Kenneth Branagh folytatta az Agatha Christie feldolgozások sorát, a Halál a Níluson jobb, mint a Gyilkosság az Orient Expresszen volt, de még így is rossz szájízt hagy maga után. Branagh krimije okés darab, azonban pont a zsánertől várt fordulatosság maradt el, helyette kaptunk felesleges történetszálakat és egy roppant bugyuta szerelemallegóriát. Innen is üzenem az író-rendezőnek, hogy attól még, hogy folyton-folyvást hangoztatjuk egy filmben a szerelem szót, még nem lesz mélyebb a dráma, cserébe viszont komolytalanná válik a narratíva. Azt a Poirot-bajszot (és a hozzá kapott háttérsztorit) meg hagyjuk is.
Sokan Agatha Christie krimi regényein nevelkedtek, ezekből tanultak meg olvasni, vagy éppen ezeken keresztül barátkoztak meg a ponyvairodalom műfajaival. A krimi királynőjének könyvei a mai napig óriási népszerűségnek örvendenek, ezért nem véletlen, hogy Hollywood időről-időre előveszi e detektívtörténeteket. Mindegyik kicsit más, mindegyik egyedi, mégis összeköti őket az írónő, a csavaros történetek és a detektív személye. Hercule Poirot karaktere mára alighanem összeforrt tévés megformálójával, David Suchet nevével. Így az újabb feldolgozásokkal mindig nehezebb dolguk van a készítőknek, hisz Suchet örökségét nem viheti tovább bárki.
Legutóbb Kenneth Branagh író-rendező és színész porolta le a Christie legendáriumot. Elsőként a méltán híres Gyilkosság az Orient Expresszen című regényt adaptálta felemás végeredménnyel. Branagh remake-jének több hibája is van, azonban a legnagyobb mégis Poirot személye. Branagh Poirot-ja külsőben talán jól mímeli az eredetit, ám figurája még csak meg sem közelíti Suchet kifinomultságát, nem is beszélve a röhejes műbajszáról (amit a Halál a Níluson-ban sem sikerült vállalhatóbbra cserélni). Továbbá a cselekmény sem állt össze koherens egésszé, a szereplők felszínesek maradtak, a befejezés pedig senkit sem kárpótolt. Ám mikor fellebbent a folytatás híre (valamiért) mindenki bizakodott, hogy talán a Halál a Níluson méltó lesz régi nagy híréhez. De csalódnunk kellett.
Poirot ebben a kalandban épp szabadságát tölti, de meghívást kap egy szerelmes pár, Linnet (Gal Gadot) és Simon (Armie Hammer) esküvőjére és nászútjára. Csakhogy az egyiptomi kéjutazás váratlan fordulatot vesz, mikor – spoiler – valakit meggyilkolnak a Níluson úszkáló hajón. Ekkor Poirotnak versenyt kell futnia az idővel, hogy megtalálja a gyilkost, mielőtt áldozatot szedne.
Azt hinné az ember, hogy egy ilyen alapszituációt nem lehet elrontani, de Branagh-nak még ez is ment. Habár az expozíció alapján egy izgalmas és fordulatos krimit várnánk, a Halál a Níluson inkább hasonlít egy kiöregedett krimiíró utolsó utáni művére, mikor az egykor hatalmas szerző már nem tud újat kitalálni, ezért visszanyúl korábbi megoldásaihoz és azokból ollózza össze legújabb történetét. Viszont ebből nem műremek születik, csak egy kontár munka, amit a csili-vili körítéssel, esetünkben látvánnyal próbálnak elfedni. És ezzel nincs is gond, nem árt, ha egy bűnügyi dráma kinéz valahogy, de azért nem ártana a karaktereknek is jellemet adni azon túl, hogy ott van a gazdag leszbikus és társa, a kiégett festőnő, a szerelmi bánattól duzzogó, a becsvágyó arab bankár, az afroamerikai blues énekesek és még egyéb sztereotípiák.
Egyszerűen döbbenet, hogy a PC korában ki engedte ezeket a papírmasé figurákat vászonra azzal, hogy ez így rendben van. Talán a Szexoktatásból jól ismert és elbűvölő Emma Mackey vitt valamilyen színt a féltékeny csábító szerepébe, de ezentúl mindenki takaréklángon égett. Az meg már tényleg röhej, hogy adtak Poirot kackiás bajuszának (!) egy eredetsztorit, mondván ez biztos érdekesebbé teszi a mesterdetektívet. Nem akarok senkit kiábrándítani, de nem, nem teszi azzá. Ellenben a full felesleges mellékszállal még meg lehetett toldani a játékidőt, hogy a nézők még befejezhessék a kólájukat a moziteremben a finálé előtt. És ha már befejezés. őszintén nem tudom volt-e olyan ember a terem sötétjében, aki valóban izgult volna azon, ki lehetett a gyilkos, mert azt nagyjából a film kezdete után 15-20 perccel ki lehetett találni.
Tehát, az alkotást a settingje – ami tényleg káprázatos – és a hangulata menti meg a középszerűségtől, de azt nem mondom, hogy a vetítés után egy héttel bármire is emlékezni fogunk a látottakból.
Zárszóként pedig következzék egy tanács az író-rendezőnek. Legközelebb csak úgy poroljon le egy ikonikus krimiregényt, ha van róla bármi mondanivalója, különben nem sok értelmét látom. Branagh inkább maradjon a kis költségvetésű szerzői filmeknél, azok legalább mennek neki. 
