A jó főnök (El buen patrón, rendezte: Fernando León de Aranoa, szereplők: Javier Bardem, Manolo Solo, María de Nati, Sonia Almarcha, spanyol vígjáték, 120 perc, 2021., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Kényes egyensúly
Spanyolország Oscar nevezettje egy mérleggyárról, pontosabban annak tulajdonosáról szól, aki mindent, de tényleg mindent elkövet azért, hogy a cég elnyerjen egy rangos díjat. Javier Bardem a kisujjából kirázza a karaktert, a mindenki felett atyáskodó, jóságos vezetőt, minden jelenetben jól esik nézni őt, miközben maga a film is nagyon okos és tanulságos, ahogy a mérleg szimbolikájára építve mutatja be a hatalomgyakorlás eszközeit. A jó főnök egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató spanyol alkotás.
A „dinamikusan fejlődő” gyakori szóhasználat az álláshirdetésekben, ami mögött sajnos gyakran nincs semmi, ám a Blancos Mérlegek valóban rászolgált erre, mert megannyi elismeréssel büszkélkedhet, megrendelései pedig folyamatosan nőnek, köszönhetően az alkalmazottak áldozatos munkájának, na meg persze a jó vezetőnek, aki nem csak hajtja, de meg is becsüli munkásait. A jól prosperáló cég ráadásul egy komoly megmérettetésben vesz részt, a regionális önkormányzat által felajánlott üzleti kiválóságért díj döntőjébe kerül két másik vállalkozással egyetemben. A díj elnyerését nem veszik félvállról, mindenki igyekszik a legjobbat nyújtani, hogy meggyőzze a döntnököket. Amikor az egész túl szép, hogy igaz legyen, általában akkor jön a baj és most sincs ez másként, az életben ugyanis semmi sincs ingyen, az ember újra és újra megmérettetik, amikor akadályokkal, kihívásokkal találja magát szemben.
Blanco úr (Javier Bardem) ugyanis hiába vezeti jól a céget, mindig vannak elégedetlenkedők, ellendrukkerek, jelen esetben egy elbocsátott alkalmazott, aki tábort ver a mérleggyár hoz vezető út mellett, hogy vegyék vissza. Ez pedig igencsak kínos és rossz fényt vet a cégre, ezért mielőbbi megoldásért kiált. Ha ez nem lenne elég, a logisztika vezetője egyre figyelmetlenebb, mert a felesége levegőváltozásra vágyik, itt vannak az új gyakornokok és a bejáratot ékesítő mérleg is ferdén áll valamiért. A cselekmény napokra bontva mutatja be a történéseket, ahogy közeledik a bizottság látogatása és az eredményhirdetés. 
Nem lehet nem észrevenni, hogy Blanco az egyensúly megszállottja, ebben nőtt fel, erre nevelték, ez az öröksége. Az egyensúly pedig úgy jön létre, hogyha az egyik oldalra ráteszünk vagy leveszünk onnan valamit, akkor a másikra, illetve másikról is, olykor pedig csalunk. Semmi sem billenhet az egyik vagy másik oldalra. Csakhogy az élet a legritkább esetben törekszik az egyensúlyra, kompromisszumokat kell kötni, ő mégis szent küldetésének tekinti az egyensúly megteremtését és nem válogat az eszközökben. Már csak ezért sem létezik számára határvonal a munka és a magánélet között és úgy véli, hogy az otthoni gondokat nem lehet csak úgy a gyár falain kívül hagyni, már pedig az otthoni gondokkal küzdő alkalmazott sokkal kevésbé hatékony, ami meg már az ő gondja.
Mivel mindenkit ismer, úgy érzi, gátlások nélkül avatkozik be a magánéletükbe. Általában mindenkinek a lelkiismeretére próbál nyomást gyakorolni (sok titkot tud, de neki is vannak titkai), ami nem szép dolog és ugyanez a helyzet az apró szívességekkel is (hogy elnéz vagy éppen nem néz el bizonyos dolgokat pl.) hiszen az egésszel egyetlen célja van, a cég (és persze saját maga) imidzsének fenntartása. Mindent a maga előnyére fordít, nagy manipulátor, aki mindent megtesz az előbbi érdekében, született vezető, de nem feltétlenül jó értelemben. Gyakran humorral igyekszik oldani a feszültséget, ezzel palástolva egy-egy felmerülő probléma komolyságát. A film vígjátéki műfaji besorolása is elsősorban ebből ered. Gyerekként tekint beosztottjaira, pedig azok felnőttek, tény, már megszokták, hogy mindenben ő intézkedik, hiszen mindenkit ismer, mindenki tőle vásárol, ezért sokszor elég egy telefon, hogy megoldódjanak a problémák. Neki pedig az a dolga, hogy mindent tudjon. 
Az apjától örökölte meg a céget és sokan vannak, akiknek már a szülei is itt dolgoztak. Nem véletlenül tekint családként erre az egészre, ahol ő, a cégvezető egyfajta jóságos (bezzeg)apafigura, akihez bármikor lehet fordulni és aki mindent megtesz annak érdekében, hogy beosztottjai jól érezzék magukat, ezáltal még jobban dolgozzanak. Ugyanakkor vállalkozó is, így legalább ennyire fontos (ha nem fontosabb) szempont a nyereség, a siker és az elismerés. Ennek érdekében döntéseket hoz, gyakran komoly és nehéz döntéseket, melyek egyeseket hátrányosan érinthetnek és a film a mérleg szimbolikáját használja fel, hogy bemutassa a hatalomgyakorlás eszközeit.
„Ha úgy beszélsz velem, mint egy főnökkel. én is úgy kezellek, mint egy alkalmazottat.” – mondja és talán ez lenne az igazi megoldás. Mert bár egy igazi családban is lehet anyagi függés és egyfajta alá-fölérendeltségi viszony, ez egy munkahely, ezért nem feltétlenül őszinte a tisztelet, az odaadás és a hűség. Blanco egyszerűen nem akar tudomást venni arról, hogy nem tartozik felelősséggel más hibáiért, hibás döntéseiért és nem avatkozhat be mindenki magánéletébe korlátlanul. Számára a legfőbb szempont, a kiegyensúlyozottság, de emberből vagyunk, ő is abból van, tévedhet és hibázhat, hozhat rossz döntéseket, kvázi mérlegelhet rosszul.
A jó főnök elgondolkodtató és szórakoztató tanmese az emberi gyarlóságról, melyben a vezetéselméleti ismeretek mellé humort is kapunk. Bardem nagyszerűen hozza a mindenki felett atyáskodó vezetőt, aki talán nem is annyira jó főnök, mint az elsőre hinnénk. A rengeteg díj és elismerés mögött azért ott van egy nagy adag ármánykodás is és ahogy a családi szennyest sem szokás kiteregetni, úgy a cég belső dolgai sem derülhetnek ki a díjakat és elismeréseket osztogató zsűritagok előtt. Pedig a cég – mint minden cég – emberekből áll, érző, gondolkodó lényekből, akik próbálnak megfelelni mind a munkában, mind pedig otthon és egyről a kettőre jutni az életben. Ezzel sáfárkodni pedig nem túl szép dolog.
