A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness), rendezte: Ruben Östlund, szereplők: Woody Harrelson, Harris Dickinson, Charlbi Dean, svéd-amerikai-angol-francia-görög filmdráma, 147 perc, 2022., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Szegény gazdagok
Ruben Östlund első angol nyelvű filmjében ott folytatja, ahol abbahagyta, a valósággal sokkol minket, a tudatosan és precízen felépített cselekménnyel görbe tükröt tart elénk és ismét lecsupaszítja az emberi lelket, bemutatva annak minden jóságát és gonoszságát. A szomorúság háromszöge nehéz film, de ha képesek vagyunk befogadni, rá fogunk jönni, hogy már megint semmi nem történik véletlenül és borzasztó messze áll tőle az öncélúság. Szomorú nézni ugyanakkor ezt a filmet abban a tudatban, hogy a nagyszerű alakítást nyújtó, fiatal, szép és tehetséges Charlbi Dean már nincs köztünk. 
Az előzetesekben általában igyekeznek néhány másodpercben kidomborítani egy film erényeit: figyelemfelkeltő zene kíséretében gondosan összevágják a leglátványosabb jeleneteket, melyeknél gyakran nem is fogunk többet látni. Ruben Östlund természetesen már itt is szembe megy a trendekkel, mert A szomorúság háromszögének előzetesében mindent elkövet, hogy távol tartsa a mozilátogató közönséget a filmjétől. Mert igen, ez az a film, amiben majd mindenki öklendezni fog és a saját mocskában fetrengeni, de a majdnem két és félórás cselekményben ez csak egy néhány perces jelenetet – ami valóban a durvábbak közé tartozik – ugyanakkor, ha túljutunk ezen és mégis jegyet váltunk rá, a tőle „megszokott” filmélményben lesz részünk. Írom ezt úgy, hogy a sajtóról lemaradva egy péntek délután ültem be rá és bizony többen kimentek róla, mert az emberi lélek ilyen tudatos és precíz módon történő lecsupaszítása sokkal jobban megviseli a nézőt, mint az előzetesben látott tengeribetegség.
A modell Carl és a szintén modell, valamint influenszer Yaya kapcsolata barátságnak indul, de s rác többen szeretne és miközben egyfolytában a nemi sztereotípiák ellen harcol, a fejébe veszi, hogy meghódítja a lány szívét. Hamarosan egy luxus hajóúton láthatjuk őket viszont, amit az influenszerkedésnek köszönhetnek. Bár az ő életük sem nevezhető átlagosnak, itt csak kispályásnak számítanak, hozzájuk képest mindenki eszméletlen gazdag. Van, aki beleszületett a jólétbe, van, aki jókor volt jó helyen és van, akit a saját esze és tehetsége juttatott ide, de valahogy egyik sem képes elérni azt, hogy szimpatikusnak találjuk és együttérezzünk vele.
Nem feltétlenül azért van ez, amiért gazdagok, hanem sokkal inkább azért, amit a gazdagságukkal tesznek és viszont, amit a gazdagságuk tett velük. Szeretnek hencegni a vagyonukkal és szeretik ugráltatni a legénységet, aki persze azért kedvesek velük, azért nyalják fényesre a seggüket, mert a kiruccanás végén vaskos borravalóra számítanak. Az őszinteségnek itt nyoma sincs. És igen, itt következik be az ominózus jelenet, mert a kabinjába bezárkózott alkoholista kapitánynak csak annyi jut el a – jelentősen – beszűkült tudatáig, hogy csütörtök, amire persze rávágja, hogy tökéletes alkalom a díszvacsorára, miközben éppen azt próbálják megértetni vele, hogy egész héten jó idő várható, kivéve a csütörtököt, mert akkor hatalmas vihar lesz. 
Östlund alaposan megkínozza ezeket az embereket, kiszolgáltatott helyzetben láthatjuk őket és talán egy kicsit szégyelljük is magunkat, amiért élvezzük a pillanatot, azt, hogy a romlott étel okozta rosszullét nem tesz különbséget szegény és gazdag között, a hányás és fosás nem múlik el pusztán azért, mert valakinek rengeteg pénze van. Sokra megy vele, ha a belső szervei megadják magukat. Amikor azt hinnénk, hogy ennél gonoszabb már nem lehet valaki, a hajót kalózok támadják meg és felrobban. A maroknyi túlélő egy lakatlan szigeten tér magához, ahol aztán végképp megszűnnek a vagyoni különbségek, mindenki koszos, mocskos, tele van zúzódásokkal és sebekkel. Azt tartja bennük a lelket, hogy gazdagok és befolyásosak, tehát előbb-utóbb hiányozni fognak és a keresésükre indulnak. Akkor fordul igazán a kocka, amikor kiderül, hogy tulajdonképpen senki nem ért semmihez, de legalábbis nem rendelkezik olyan tudással és készségekkel, ami az életben maradáshoz szükséges. Így lesz a vadászni, halászni, főzni és a készleteket jól beosztani tudó takarítónőből vezető, aki persze élvezi újonnan jött hatalmát és miért ne is élne olykor vissza vele. 
Elgondolkodtató látni milyen az, amikor tényleg mindenki saját magát adja (kénytelen saját magát adni), amikor nem számít, honnan jöttél, hány embernek parancsolsz, mennyi pénzed van, milyen ruhád, házad, autód van és milyen karórát hordasz. A kényszerű együttélés és együttműködés jegyében el kell felejteni mindent, ami a hajótörésig történt, ki mit mondott a másiknak, ki hogyan bánt a másikkal és ez bizony nem könnyű. Senki nem fogja meghazudtolni magát, de valahol mélyen (egészen mélyen) mindenkiben ott rejtőzik a Homo sapiens, az őseink kreativitása, bátorsága, embersége, csapatjátékra való hajlama. Nincs internet, nincsenek okos kütyük, nincs pénz, nincs befolyás, nincs hatalom, csak az ember és az ő jelleme.
Östlund megint megmutatta, milyen álságos és szánalomra méltó az életünk, mennyire rá vagyunk utalva a technikára, a kényelmi szolgáltatásokra és persze azt is, hogy ezekből nem érdemeink, hanem vagyonuk alapján részesülünk. Mennyire őszinték az emberi kapcsolatok, mennyire meg akarunk felelni a környezetünknek, mások elvárásainak, mennyire odafigyelünk arra, hogyan viselkedünk, kinek mit mondunk, illetve mennyire nem, ha nagyon gazdagok vagyunk. A jólét okozta ürességből, hamisságból ráz fel minket, elborzaszt, sokkol, összezavar, de végső soron szórakoztat, mert minden drámaisága ellenére az ember inkább csak nevetni tud ezen. A szomorúság az a film, amire nehéz rávennünk magunkat, de ha vállaljuk az utazást, hálásak leszünk Östlundnak és magunknak is, hogy nem hagytuk ki. 
