Fejlesztő: Space Lizard Studio; Kiadó: Thunderful Publishing; Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S, Nintendo Switch
Mindent a szemnek, semmit a kéznek? A Paper Cut Mansion shotjai és videói elvarázsolhatnak, de a játékélmény sajnos inkább kiábrándító lesz.
Bocsánat, de nem tudom rendhagyó módon nem az értékeléssel, vagy legalábbis egy rövid összegzéssel kezdeni. A Paper Cut Mansion egy aranyos grafikával megáldott dungeon crawler, ahol egy horror elemekkel ijesztgető kastélyban kell tevékenykednünk. A látvány és a hangulat simán megidézi a Tim Burton féle animációs klasszikusokat, csak itt a figurák, meg persze minden tereptárgy is papírból vannak kivágva. A játéknak nyilván vannak stiklijei (amiket rövidesen érintünk majd), de mivel alapjában véve egy öt fős kezdő indie csapat munkája, nem lennénk vele túl szőrös szívűek. Egy kivétellel….
Mégpedig hogy a készítők roguelite-nak álmodták meg. Bizony, már az első betöltésnél azzal riogat (s aztán be is váltja az ígéretet), hogy ha meghalunk, akkor mindent elölről kell kezdeni. Ez viszont alighanem rossz döntés volt, s nem feltétlenül azért hogy szereti-e valaki ezt a stílust vagy sem. Voltak már játékok amiknek szuperül állt és remekül volt megvalósítva, akadtak amiknek már kevésbé, de cikkünk tárgya bizony inkább szenved eme formula miatt, mintsem hogy profitálna belőle.
A sztori rendkívül egyszerű (vagy mondjam, hogy papírvékony?): Toby egy rendőrnyomozó, aki azzal a céllal érkezik a helyszínre a kastélyba, hogy szintről szintre haladva felgöngyölítse a titkait és eltűnt személyek után kutasson. Nagyjából ennyi. A pályák között kapunk ugyan néhány átvezetőt, ahol éneklős aláfestéssel kapunk további adalékokat, de továbbra sem lehetne állítani, hogy ebben a kalandban a történeten lenne a fő hangsúly.
Ehelyett a főszereplő maga a gameplay (lenne), a játékmenet azonban kissé repetitív. Minden szinten ugyanaz a feladat, hogy találjuk meg a beszélő ajtót, ahol kapunk egy fő küldetést, amit ha teljesítünk, akkor mehetünk a következőre. Persze menet közben találkozunk egy rakás NPC-vel, akiknek egyik része mindig el akar adni nekünk valamit, a többiek meg sidequesteket adnak. Pénzünk onnan lesz, hogy az egyes bútorokat megvizsgálva találhatunk érméket, de érdemes vigyázni, mert néhány berendezési tárgy mögött szellemek lapulnak, akikkel szemben csak a menekülés segít (egy kis idő után ugyanis eltűnnek). Közben meg rengeteg többé-kevésbé egyszerűbb puzzle-t kell megoldani, vagy kulcsokat keresgélni.
A harcot sem kell azonban nélkülözünk, csak nem lehet akárhol használni. Minden pályát ugyanis háromféle módon (Reptilian Brain, Limbic System, Neocortex) is bejárhatunk, ehhez a színes portálokat kell megkeresni és áthatolni rajtuk. Az utóbbi a normál verzió és ebben tudjuk viszonylag békés módon, felfedezgetve folytatni az utunkat az imént már említett módon. A másik kettőben vagy ellenségekkel kell szembesülnünk, vagy magával a környezettel gyűlik meg a bajunk és a nem éppen vendégmarasztaló faggyal. Jogos lehet a kérdés, hogy minek menne bárki is a két utóbbiba, de a válasz az, hogy mert kell, ugyanis a questek megkövetelik – gyakran olyan a feladat, hogy ezekbe a variánsokba kell átruccanni, vagy csak ott találhatunk meg valamit.
Ha valakinek még eddig nem vettem volna el a kedvét, akkor most lehet hogy mégis megteszem majd. A játék gyengeségei közé tartozik ugyanis a navigálás is. A szintek procedurálisan, vagyis random mód generálódnak, így minden nekifutásra máshogy festenek. Ezzel alapjában nem is volna baj, de térkép nincs (az iránytű meg nem elég), továbbá mivel a tereptárgyak elég egyhangúak, nagyon észnél kell lenni, hogy valaki ne tévedjen el. Sajnos a questek is olyanok, hogy elég sokat kell majd ide-oda futkosni, vagyis rengeteg a backtracking. Emellé az irányítás sem a legjobb – alapból nagyon lassan mozog Toby, célozni meg nagyon nehéz néha ebből a fura perspektívából amiben vagyunk, így sokszor fogunk mellé trafálni. Szóval nem is a harc nehézsége, hanem az kontroll hiányosságai miatt fogunk legtöbbször elhalálozni, ami viszont frusztrációt hoz majd magával.
A Paper Cut Mansion legnagyobb gyengesége viszont (hogy legalább keretes legyen a cikk) a roguelite. Mikor meghalunk, várná az ember hogy fejlődik valamilyen módon, de a tapasztalatszerzés mellé csak kártyákat nyithatunk meg, amik újfajta, menet közben fellelt támadásokat, vagy mozgásokat tudnak élesíteni (persze ezeket is korlátozott számban). Alighanem a játékidőt akarták emígy megnyújtani a készítők, mert a roguelite nélkül valószínűleg mindenki pár óra alatt letolná, de így viszont meg átesett az élmény a ló másik oldalára. Sajnos csak a fanatikusoknak tudom ajánlani a játékot, de lehet senkik sem kell sietni, elég lesz beszerezni egy leárazás alkalmával.
Legutóbb ezt teszteltük:
