Fejlesztő: MegaWobble; Kiadó: Playtonic Games; Platform: PC, Nintendo Switch
Visszahozza az önfeledt gyermekkort a Lil Gator Game, csak rajtad múlik, mennyire élvezed majd.
Vannak olyan emberek korán, megint mások meg későn érnek. Mivel mindkettőnek van pozitív és negatív oldala is, egyik réteg felett sem szeretnék pálcát törni, valószínűleg az egyensúly a jó leginkább ebben a kérdésben is. Mert ugye látunk a sok olyan kiskölyköt, aki már tíz éves kora előtt többet tesz le az asztalra, mint legtöbben egy élet alatt, mások meg pont azzal kápráztatnak el, hogy 50-60-70 esztendősen is tudnak még fiatalos lendülettel a dolgokhoz állni. A másik oldalról nézve viszont biztosan mindenkinek van olyan kollégája, ismerőse, rokona, aki az idegeire megy a gyerekes viselkedésével és poénjaival, vagy pont ellenkezőleg: zsigerből lenézi azokat akik nem veszik (szerinte) komolyan az életet.
Érdekes kérdés tehát, hogy ki melyik oldalhoz tartozik, a Lil Gator Game készítői viszont alighanem a későn érő típusba. Az egész játék erről szól ugyanis, hősünk egy kis aligátor gyerek, akinek semmi más vágya nincs, mint hogy önfeledten játsszon egy jót. Unszolja is a kicsit idősebb nővérét, hogy tartson vele, s amíg a pár évvel ezelőtti emlékek alapján nemrég még jó elvoltak, a helyzet mostanára megváltozott. A tesó ugyanis időközben felnőtt, kötelességei lettek, felelősségteljes feladatai – nem ér már rá csak úgy kötetlenül.
Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy a kissé begyöpösödött nővérkét kicsit vissza rángassuk a gyerekkorba, s mi mással, mint rengeteg mókával. A játék során az első számú feladat az lesz, hogy rengeteg régi és új baráttal karöltve olyan fantáziavilágot építsünk, amely amellett hogy a gyerkőcöket jól elszórakoztatja, talán az említett testvért is elcsábítja. Nem egy vidámpark építő játékot kell azonban elképzelni, hanem inkább egy nagy egybefüggő játszóteret, ami egy szigetcsoporton terül el, ahol rengeteg mókázásra van lehetőség.
Se szeri, se száma a lehetőségeknek: rettenthetetlen, kartonból készült ellenfeleket gyűrhetünk le (akár különféle játékkardokkal vagy suhintásra alkalmas dolgokkal, akár lőfegyverekkel mint a festékszóró-, vagy játékpisztoly), vagy kisebb feladatokat, illetve problémákat oldhatunk meg. Az egyik cápafiúnak például eltűnt a fogsora (meg kell keresni), egy zsiráf kolléga óriási pácba került, mert körbe nőtték a (karton)növények (ki kell szabadítani), egy kislány apukáját meg a mobiltelefonról kell leszakítani, hogy foglalkozzon már végre a gyermekével.
Őszintén szólva elsőre passzoltam a Lil Gator Game-et, de aztán győzött a bennem is lakozó gyermeki én. Az egész 3-4 órás ámokfutás során ugyanis teljesen stresszmentesen csúszkálhatunk a lejtőkön, ugrálhatunk a dombokra fel és le, lelibeghetünk hatalmas magasságokból, és közben apríthatjuk a végeláthatatlan karton ellenfeleket. A grafikai stílus és a hangulat az A Short Hike-ot idézi, de rengeteg utalás van a Zelda játékokra is. Remekül alkalmas arra, hogy kieresszük a gőzt (főleg így év végén), s talán a végén még valami tanulság is akad. Az egyetlen problémám az volt, hogy talán lehetett volna kicsit jobban nyilvántartani a questeket, mert amikor már kicsit jobban belemelegszünk, nehéz lesz észben tartani, hogy kinek mit ígértünk és mi van még hátra ezekből. De könnyen lehet, hogy én is csak egy vagyok a sok begyöpösödött felnőtt közül, aki túl komolyan vette a dolgát és csak arról feledkezett meg, hogy jól érezze magát feltételek nélkül.
Legutóbb ezt teszteltük:
