Gyilkos a múltból (Totally Killer), rendezte: Nahnatchka Khan, szereplők: Kiernan Shipka, Olivia Holt, Julie Bowen, Liana Liberato, Charlie Gillespie, Lochlyn Munro, amerikai horror-komédia, 106 perc, 2023 (18)
Váratlan (idő)utazás.
Egy jó slasher mindig jól tud esni. Jól tud esni annak minden jól bevett fordulatával, paneljével, minden törvényszerűségével, bután viselkedő tinédzsereivel és vérszomjússágával. Olykor azonban ennél már csak az tud jobban esni, amikor valaki fogja magát és ezeket a jól bevett fordulatokat egy picit más közegbe, a szokásostól eltérő keretbe helyezi. Tessék csak megnézni a Sikoly-sorozatot, ami komiszságával és kikacsintásaival, önreflexiójával szerzett és szerez továbbra is magának rajongókat. Illetve, hogy egy hangvételben közelebbi példát mondjak, érdemes vetni egy pillantást a Boldog halálnapot! című filmre, ami egy olyan keretet választott a műfajnak, amit általában más jellegű filmektől szoktunk meg. Christopher Landon rendező egy időhurkos truvájt dobott be, ami annyira jól sikerült, hogy rögtön egy folytatást is kerekített hozzá, majd 2021-ben hasonló szellemiséggel a Freaky-vel a testcserés komédiákat lovagolták meg az alkotók – ugyanúgy slasher köntösbe öltöztetve.
A legújabb slasher, ami igyekszik a megszokott formulán némileg csavarni, az a Gyilkos a múltból, ami Nahnatchka Khan nagyjátékfilmje. Az eddig inkább komédiákban utazó rendezőnő Landonhoz hasonlóan az idősíkokkal kacérkodik, ám hurkok helyett itt konkrét időutazás történik: kvázi Vissza a jövőbe-receptet alkalmazva a műfajon. A helyszín egy csendes kisváros, ahol 35 évvel ezelőtt egy maszkos sorozatgyilkos szedte áldozatait. Az áldozatok között voltak főszereplőnk, Jamie édesanyjának barátnői is, így ő felnőttként nem csupán a múlt szörnyűségeivel próbál megküzdeni, de lányát is igyekszik felvértezni a világ veszélyei ellen – és arra az esetre, ha esetleg a gyilkos netán visszatérne.
Sokak szemében – így Jamie számára is – a régmúlt gyilkosságai már csupán holmi múltbéli érdekességnek, halloweeni esti mesének számítanak, de amikor újra feltörni látszik a múlt a maszkos mészáros személyében, a dolgok érdekes fordulatot vesznek. Jamie ugyanis egy időgép segítségével visszarepül 35 évvel korábbra, épp abba az időszakba, amikor megtörténtek az első gyilkosságok. Így lehetősége adódik arra, hogy megakadályozza azokat és elejét vegye más, jövőbeni tragédiáknak. A fordulat az egészben az, hogy ebben a vele egyidős anyukája lesz a segítségére, akinek ráadásul kénytelen lesz valamennyire beleszólnia a szerelmi életébe is. A Vissza a jövőbe-párhuzam tehát ezen a ponton is befigyel (kimondva és kimondatlanul egyaránt), miközben szépen felsorakoznak a válogatott halálnemek oltárán feláldozható mellék karakterek.
Khan rendezése úgy fejezi ki hódolatát a 80-as évek slasherjei előtt, hogy javarészt abba az évtizedbe helyezi cselekményét – és úgy ad neki plusz töltetet, hogy az időutazós filmek sajátos és folyton változó logikáját is beleinjektálja. A Gyilkos a múltból egy fesztelen hangvételű, de a kijelölt pontokon kellően intenzív és izgalmas slasherként működik, aminek tényleg jót tesz ez a kis műfaji kavarás. Az időutazást, mint kulcsfontosságú eszközt a film meglepően és üdítően lazán kezeli és nézőként ehhez könnyedén tudtam idomulni: az időgép ténye teljesen köznapi módon van beemelve a történetbe (Jamie egyik geek osztálytársa dolgozik rajta szabadidejében). Lehet kukacoskodni, hogy ez mennyire reális, de valahogy az egészet áthatja egyfajta könnyed konkrétság, amibe nincsen kedve az embernek belekötni, egyszerűen elfogadja.
Onnantól pedig, hogy ez megtörténik, simulékonyan át lehet adni magadat ennek a másfél órás szórakoztatásnak. A rendező ügyesen kihasználja az időutazás adta lehetőségeket, amelyek megmutatkoznak a humor használatában, a gyilkos felfedésében, valamint a főhősnő akaratlanul történő kavarásának köszönhetően. A film a gyilkost ügyesen titokban tartja a megfelelő pillanatig, a motivációi jól körülírtak, a leleplezés pedig – ha valahogyan ki is lehet sakkozni – bír annyi meglepetéssel, hogy megjegyezzük magunknak.A fő erénye a Gyilkos a múltbólnak azonban mégsem kizárólagosan ezekben rejlik, hanem a játékos kikacsintásokban és a színészek jelenlétében: Kiernan Shipka például, akit eddig jóformán a Sabrinából ismerhettünk, most egy másik oldalát is megmutathatja a természetfelettivel kacérkodó boszorkányén kívül. Jamie szerepében nem csak egy olyan karaktert fedezhetünk fel, aki a köznapi tinédzserek életét szeretné élni, de egyben egy olyat is, akinek mindeközben egy traumát átélt anya árnyékában kell felnőnie. 
A forgatókönyv ugyan túlnyomórészt a humort erősíti, ám sikerül a megfelelő helyeken kiemelnie ezt az anya-lánya kapcsolatot is – az egymásra ismerést, az egymásra találást. Mert lássuk be, ugyan mi lehetne jobb közös nevező annál, mint hogy együtt töltesz pár napot a tinédzser anyáddal és megpróbálod megvédeni őt és barátnőit egy maszkos gyilkostól?
Ami a kikacsintásokat illeti, a film nem rest reflektálni arra sem, hogy a 80-as évekhez képest milyen változásokon ment keresztül a társadalom. Jamie folyamatosan rácsodálkozik a különbözőségekre, érintse az akár a nemi szerepeket, a maszkulanitást, vagy éppen azt, hogy hősnőnk minden ellenőrzés nélkül be tud menni édesanyja iskolájába és be tud ülni az órákra. Shipka szerethető lazasággal és szűnni nem akaró meglepettséggel ad hangot csodálkozásának, mely meglehet, hogy egy idő után picit önismétlőnek hat, de mégis, többnyire jó érzékkel és szórakoztatóan képes rátapintani ezekre a dolgokra. Bírtam, mert a karakter szépen beilleszthető a néző pozíciójába is: reakciója akár a miénk is lehetne, rálátása pedig akár a mi sokat látott horrorfilmes tapasztalatunkkal is egybevethető.
És hogy működik a Gyilkos a múltból akkor, amikor éppen az ijesztgetésről van szó? A gyilkosságok a műfajtól elvártan véresek, Khan pedig igyekezett összehozni néhány ötletes helyzetet és helyszínt, amivel fenn tudja tartani a nézői érdeklődést: ilyen például a horrorparkos szegmens, vagy éppen a pörgőfülkés finálé. Érdemes megemlíteni a relatíve nagyobb szegmenst felölelő erdőszéli házban játszódó jelenetsort, amely egy sokat látott, klisés helyzetet próbál felfrissíteni úgy, hogy mégis ismerős legyen. Tipikus helyzet, tipikus karakterekkel (még egy hosszú hajú James Francóra hajazó „pothead” is befigyel), de ennek is jót tesz Jamie kvázi külső szemlélőként való részvétele. Tetszett, mert úgy tudott feszültséget generálni, hogy közben a szellemességét is megőrizte.
Összességében úgy érzem, egy olyan slashert kaptunk, ami nem feltétlen reformálja meg a műfajt, de alapkoncepcióját képes úgy kibontani, hogy frissességével életben tartsa azt. Instant szerethető főszereplőjével könnyű megtalálni az azonosulási pontot, a gyilkos kellően fenyegető (a maszkja is ötletes, bár arra nem jöttem rá közben, miért pont erre esett a választás), a korabeli klasszikusokra és példaképekre tett utalások mosolyogtatóak és apró-cseprő szépséghibáival együtt is megéri rászánni egy borús októberi estét. Gond nélkül odatehetjük a Boldog halálnapot mellé, a túlontúl bárgyú és felejthető Freaky-nél pedig mindenképpen jobb választásnak bizonyulhat.
