Boldog halálnapot! (Happy Death Day), rendező: Christopher Landon; szereplők: Jessica Rothe, Israel Broussard, Ruby Modine, Charles Aitken, Rachel Matthews; színes, szinkronos, amerikai romantikus thriller, 96 perc, 2017 (16)
A holnap halála
A horrorra kihegyezett promóció jócskán megtévesztő. A minimális (és kiszámítható) jumpscare számmal, vér nélkül dolgozó alkotás sokkal inkább egy egyetemi romkomba torkolló thriller a 12.01 novella alapötletével. Ha viszont az ember tudja, mire számítson, akkor simán az év egyik legkellemesebb meglepetése érheti a vásznon!
Hogy a 12.01-et kapásból elhelyezzük a térképen, az írott verzió és megfilmesített változatai (lásd a hivatkozásokat) voltak a méltán klasszikus Idétlen időkig alapanyaga is. Na, így már mindjárt ismerősebb lehet a Boldog halálnapot! narratívája, ahol a flegma, tanárral kavaró, nem túl szimpatikus csaj kényszerül – ezúttal halálos – időhurokba, hogy aztán a történet során egyre emberibbé, szerethetőbbé váljon. Tree egy átmulatott éjszaka után egy számára idegen srác szobájában ébred a szülinapján, sietve távozik, megtörténnek vele az apró, később jól felhasználható történetelemek, mígnem a nap végén egy – az egyetem kabalájának maszkjában lévő – ismeretlen, PG-13-as Martfűi rémeset játszik vele. Halála után azonban szülinapja újraindul, megint az ágyban találja magát (de most már ismeri a srácot), és a nap végén ismét az álarcos áldozata lesz. Live. Die. Repeat.
A hurok működése ezúttal rejtély marad, a sztoriban pedig egy eredeti megoldás sincs, hangulatra a 90-es évek Sikoly-hullámát, humorvilágban pedig a legjobb John Hughes alkotásokat másolja – mégis olyan bájosan, szórakoztatóan, és önreflexíven, hogy egyszerűen képtelenség haragudni rá. Az a tipikus tökéletes kis semmi, amitől ugyan nem lesz több a világ, de már ez is nagy szó, mert a trailer alapján inkább tűnt egy fájdalmasnak kinéző tucat horrornak. Ebből csak három dolog nem igaz: nem fájdalmas, nem tucat (oké, hogy lerágott csont a történet, de egyrészt nem kapunk ilyen időhurkosból havonta kettőt, másrészt ebben a műfajban/környezetben még nem is láttuk), és legfőképp – nem horror. Szóval csak lazán!
Szimplán nincs olyan pontja a filmnek, amivel különösebben nagy baj lenne. A színészgárda nem több egy átlagos, országos TV-n futó tinisorozat stábjánál, de környezetükből adódóan nem is kell többnek lenniük. Mindenkire van egy-egy jellemző, amit minden nap csinálnia kell, és mivel az idő az ő szemszögükből nem telik, pont hogy egydimenziós, amolyan „platform” figuráknak kell érződniük. És mivel sikerül mindenkinek pontosan tartania az első napon látott szerepét, épp ezért működnek. Akiknek meg kell még másik dimenzió, azok kapnak, elvégre Tree tapasztalataival egyre-másra különböző szituációkat, helyszíneket idéz elő, amikben az ott lévő szereplők máshogy reagálnak, mint a beprogramozott rutinjukban.
A filmnek tökéletes játékideje van, ugyanis bár akad pár üresjárat, pont nem válik unalmassá azzal, hogy jól használja sablonjait. Az ismételt reggeli szitukat nem látjuk untig, az adott napvégi helyszínnel pedig – noha azok sablonosak – változatosan trükközik. Nem világmegváltó ez sem, de érződik valami igyekezet. Ahogy a humorvilágot sem a mostani vígjátékok meg az amerikaipités stílussal prezentálja. Az egyetlen, leírva tényleg betegesen gusztustalannak ható alpári beszólás is úgy van bedobva, hogy az egyik legnagyobb röhögést váltotta ki a nézőtérből. Lehetne John Hughes-osabb, de ne legyünk telhetetlenek, a Hazatérésben maximálisan megkaptuk az ő stílusát idén. És még mindig van két erény!
Az első a főszereplő, Jessica Rohthe (aki amúgy Emma Stone egyik barátnője volt a Kaliforniai álomban) meglepően erős alakítása. Simán viszi a hátán a filmet, nem degradálódik le egyszerű eyecandy-vé. Jó, persze olyan túl nehéz dolga azért nem volt, és fölösleges összehasonlítani a karakterfejlődéseken nem (max. karakterbővítéseken, értsd: folyamatosan derülnek ki párakról dolgok) áteső többiekkel, hisz nekik más volt a színészi feladatuk, így könnyű is túlnőni a kollégákon. Önmagában, műfajon belül, a körülményeket és az elvárásokat nézve erős Rothe játéka, ami mint főszereplő, határozottan segít a filmnek.
És akkor ott van még a hangokkal való játék. Az első napon még kellemes zenei aláfestéssel alapoz Bear McCreary, az udvaron próbáló kórus is simogatja dobhártyáinkat (a kettő kombinációja is eltalált), az autóriasztó és a locsológép is csak a szokásos. Azonban, amikor ezt Tree már sokadjára éli át, hirtelen a hangszerelés és a hangkeverés már-már félelmetessé változnak, holott a dallamok ugyanazok. Ez persze fokozatosan megy ismétlésről-ismétlésre. Eközben az operatőri munka és a vágás igazodik az egyre nyomasztóbb, érthetetlenebb hangulathoz és az utolsó ilyen jelenet már abszolút vetekszik a feszült gyilkosos részekkel. Majd jön egy boldog nap, és még a kezdetinél is felemelőbb érzést árasztanak a már jól ismert traktusok. Szinte musicalien! A popzenék is simulnak, a csengőhang idővel a fejből kiverhetetlenné (és néha durván feszültségkeltővé) válik, úgyhogy semmi panasz nem értheti a decibelekben jövő hangulatfokozást.
Viszont még egy témát kell érinteni egy ilyen alkotásnál: az infóadagolást és a fordulatot. Előbbit határozottan jól csinálja, tényleg érdemes a legapróbb részleteket, jellemvonásokat is megjegyezni, később jól jöhetnek. A film legnagyobb negatívuma viszont részben spoileres, de tipikusan olyan „embere válogatja” faktor, kinek mi jön be. Nekem különösebben nem, objektíven nézve nagy kérdőjel, de biztos sokan lesznek, akik ezen nem húzzák föl magukat. Annál pedig jobb a mozi, hogy most ezzel elvegyem a kedvet, még a végén jól kiolvassátok a sorok közül, ha már épp az imént biztattam mindenkit az éles szemek és az agykérgek használatára. Mindenesetre néha egész jól játszik a nézőjével. A Boldog halálnapot! tehát abszolút nem fájdalmas, szerethető, szórakoztató, de eredetiségből csak azért nem bukott meg, mert a leckét jól felmondja, és pontosan tudja önmagáról, hogy voltaképpen micsoda.
A horrorra kihegyezett promóció jócskán megtévesztő. A minimális (és kiszámítható) jumpscare számmal, vér nélkül dolgozó alkotás sokkal inkább egy egyetemi romkomba torkolló thriller a 12.01 novella alapötletével. Ha viszont az ember tudja, mire számítson, akkor simán az év egyik legkellemesebb meglepetése érheti a vásznon!
