Cherbourg-i esernyők (Les parapluies de Cherbourg) Írta és rendezte.: Jacques Demy, Zene: Michel Legrand Fsz.: Catherine Deneuve, Nino Castelnuovo, Ellen Farner, Anne Vernon, Marc Michel, színes, francia zenés romantikus dráma, 91 perc, 1964 (12)
Az amerikai filmipar rengeteg filmmusicalt gyártott és néha még most is megpróbálkoznak több-kevesebb sikerrel, de még Magyarországon sem idegen ez a téma…sajnos (Pappa Pia, rád gondolok épp). A műfajnak azonban van pár igazi ékköve és az egyiket Európában, pontosabban Franciaországban készítették. A francia szokásokhoz híven meglehetősen rendhagyó is lett a végeredmény, ezért is kötelező a Cherbourg-i esernyők.
Guy (Nino Castelnuovo) autószerelő titokban szerelmes Geneviéve-be (a forgatás kezdetekor még csak 19 éves Catherine Deneuve), aki az édesanyjával egy esernyőbolt tulajdonosai Cherbourg-ban. A meglehetősen egyhangú munkájukból menekülve találkozgatnak a szerelmesek. Guy-t viszont a betegeskedő nénikéje várja minden este otthon, kire egy Madeline nevű ápoló vigyáz és még gyengéd érzelmeket táplál a fiú iránt. Őt azonban elhívja a kötelesség: be kell vonulnia, hogy Algériában harcoljon. A kétévnyi távollét előtt Guy és Geneviéve még eltöltenek közösen egy utolsó estét, hogy aztán fájdalmas búcsút vegyenek egymástól és várják a pillanatot, hogy újra találkozhassanak. Azonban az idő és a körülmények meglehetősen megnehezítik a várakozást…
A musicalt a filmekben kétféle módon szokták általában „ábrázolni”: vagy az egész film során verseket zenésítve énekelnek, vagy pedig dalokra úgymond megszakítják a klasszikus filmes narratívát, tehát a párbeszédes jeleneteket általában táncos-zenés betétek egészítik ki. A Cherbourg-i esernyők egyszerre mindkettő és egyik sem. Ugyanis bár folyamatosan énekelnek benne, de legtöbbször nem rímes szövegeket, hanem teljesen normális párbeszédeket adnak elő dalolva. Szóval itt nincsenek versek, nincs táncbetét, hanem teljesen hagyományos elbeszélést látunk azzal a különbséggel, hogy a szövegeket eléneklik, nem pedig mondják. Ez a stílus mai szemmel nézve meglehetősen furcsa, de pár perc alatt annyira meg lehet szokni és aztán a film egyik erősségévé válik. A történet maga nem túl bonyolult, de kellően érdekes és drámai ahhoz, hogy a nézőket érzelmileg bevonja. Természetesen nem szívesen mondanék erről többet, hiszen a forgatókönyv nem mellőzi a meglepetéseket. 
Amiről viszont muszáj beszélni, az a látvány: a rendkívül színes és aprólékosan megrendezett jelenetek csak úgy sugározzák a mesebeliséget és ezzel nagyon jó kontrasztot ad a meglehetősen drámai történethez. Jacques Demy a színeket és a zenét arra használja, hogy nézőit tőrbe csalja azzal, hogy egy giccsnek reklámozza musicaljét, holott a valóság az, hogy filmje mindezek ellenére két lábbal a földön jár és részben ettől lesz a mű kellőképpen hatásos és drámai. Az énekek során amúgy általában nem a színészeket halljuk, hanem képzett énekesek hangját. Természetesen ebből semmit nem lehet észrevenni, köszönhetően a rendkívül ügyes rendezésnek.
Michel Legrand zenéje legalább annyira fantasztikus, főleg ha azt vesszük, hogy minden egyes mondat megzenésítése külön kihívás volt, gyakorlatilag szavanként kellett mindig megtalálnia a tökéletes ritmust, valamint a gördülékenységet is, hogy ne tűnjön erőltetettnek az éneklés. És hát nem hiába lett híres a filmben elhangzó egyetlen valódi dal (I Will Wait for You), mert fülbemászó dallamával és drámaiságával azonnal beépül a néző tudatába és onnan napokig nem is fog szabadulni.
A Cherbourg-i esernyők a Kaliforniai álom (La La Land) rendezéséért Oscart nyert Damien Chazelle kedvenc filmje, ha ez nem nyilatkozta volna le sok helyen sehol, akkor is simán ki lehetne találni, ugyanis egyértelmű, hogy musicalje nagyon erősen merít a francia elődjéből. Sőt mi több: Chazelle első mozijának két főszereplőjét (Guy and Madeline on a Park Bench) a Cherbourg-i esernyők két karakteréről nevezte el. A Kaliforniai álom esetében nem tett mást, csupán kijavította kedvenc filmje „egyetlen hibáját” és ez alapján gondolta tovább a történetet. Chazelle-nél a két szerelmes közösen adja fel kapcsolatát, addig Demy-nél más a konklúzió. Ettől még nem lesz kevésbé drámai a történet, de egyértelmű állásfoglalásra kényszeríti a nézőket, megfosztva attól, hogy bármilyen módon végig pörgesse a történetet a fejében. Chazelle viszont pontosan ezt tette filmje végén és ezzel lett igazán szívszorító a végeredmény, így a Cherbourg-i esernyők befejezése ezzel szemben kicsit üresnek hat. Félreértés ne essék: igenis nagyon jó filmről van szó, csak Chazelle megmutatta, hogy a drámaiságot még lehet fokozni és meg lehet ezt mutatni sokkal érzékenyebben is. Ezzel viszont tulajdonképpen saját kedvenc klasszikusát akaratlanul is elkoptatta. 
Szerencsére csak nagyon picit és azért a film erényei messze eltörpítik a hiányosságokat. A szereplőkre például egyáltalán nem lehet panasz, és különösen Deneuve-re igaz, aki hatalmas felfedezés, ezzel a szereppel azonnal sztárstátuszba került. Valamint nem tudom eléggé dicsérni a látványvilágát és ezt a meseszerű elbeszélési módot. Apró kis érdekesség, hogy a filmben található esernyőbolt a mai napig létezik. Pontosabban szólva a belbecs kicsit megváltozott, viszont a homlokzat a feliratokkal a és még egy tábla is emlékezteti a járókelőket, mennyire híres helyen járnak. Maga Cherbourg városa is egészen egyedi hangulatú, az észak-franciaországi kikötőváros macskaköves utcái, éjszakai fényei, nappali fesztiválja mind magával ragadóak és legszívesebben mi magunk is énekelve sétálnánk partnerünkkel egészen a helyi moziig.
A Cherbourg-i esernyők tehát egy remek, de az utolsó harmadára erejéből kicsit veszítő, rendkívül látványos és hangulatos musical, amit még eme apróság ellenére is csak ajánlani tudok minden filmet és musicalt szerető embernek. Ha nem is annyira erőteljes, mint a Kaliforniai álom, de megvalósításának és a színészeinek hála maradandó, különlegesen keserédes élményt tud adni.
És végül egy érdekes „kis színes”: Az interneten elterjedt egy fotó, ahol Harrison Ford és Agnés Varda egymás mellett állnak, ennek az az előzménye, hogy Varda férje nem más volt, mint az Esernyők rendezője, Jaques Demy. Aki a filmjének nagy sikere hatására az USA-ban készült filmet forgatni és főszereplőnek kiválasztotta az akkor még teljesen ismeretlen Harrison Fordot. Mindez még 1969-ben történt és a stúdió sajnos nem bízott Ford tehetségében, és inkább egy tapasztaltabb színészt javasolt a szerepre. A Divatszalon (Model Shop) című filmet aztán a stúdió el is ásta jó mélyre, csendben megbukott, Ford pedig további 8 évet várhatott arra, hogy befusson. Megmaradt egy „mi lett volna, ha…” sztorinak, ami végül hosszú távon Fordnak okozott szerencsét, míg Demy igazából már sosem tudta megismételni korábbi sikerét (bár A rochefort-i kisasszonyok és Szamárbőr még említésre méltó, ráadásul mindkettőben szerepelt Catherine Deneuve is), viszont a Cherbourg-i esernyők maradt az ő magnum opusa, ami megérdemelten vált klasszikussá.
A legutóbbi kötelező:
