Pappa Pia – kritika


Pappa Pia, rendező: Csupó Gábor, szereplők: Szabó-Kimmel Tamás, Ostorházi Bernadett, Nagy Feró, Stohl András, magyar romantikus-zenés film, 105 perc, 2017, (12)

A nyár legkellemetlenebb filmje

Képzeljük el együtt, hogy ezt a filmet egy hatalmas viccnek szánták. Egy görbe tükörnek, ha úgy tetszik. Iróniától csöpögve, szarkazmustól feltüzelve írták meg, forgatták le, és rakták elénk, igazi örkényi humorral.

Kezdésképp felbéreltek egy forgatókönyvírót, aki fityiszt mutat a bugyuta amerikai filmeknek, amiknek nincs se története, se karakterizációja. Gondolta, majd ő megmutatja nekik, milyen hülyén mutatnak ott a tengerentúlon, vagy igazából bárhol a világon, amikor igénytelen szenny folyik ki az ujjaik közül „forgatókönyv” címszóval. Persze ezt a paródiát le is kell forgatni, szóval a tökéletes jelölt egy olyan magyar származású hollywoodi rendező/producer, aki többek között az élces hangvételű animációs sorozatáért kapott díjakat, Csupó Gábor. Ő már tudja, mitől döglik a légy, ezért arra is képes, hogy úgy forgasson le egy filmet, hogy az az igénytelenség minden vonását az arcunkba tolva megmutassa, hogy ezt bizony nem így kellene annak a sok pénzhajhász stúdiónak, mert mi itt Magyarországon tudjuk, hogy ha így csinálsz valamit, akkor az izzadságszagúbb lesz, mint a hetes busz utasai egy forró júliusi délutánon.

Nézd Feró, hogy szenvednek a moziszékekben ülve

Rendezés és forgatókönyv pipa, jöhetnek a színészek. Főszerepben mondjuk egy fiatal, feltörekvő közönség kedvenc, akin keresztül be lehet mutatni, hogy mennyire szomorú az, amikor egyébként tehetséges színészek elvállalnak egy olyan filmet, ami ontja magából az igénytelenség bűzét. A női főszerepre keressünk egy eddig ismeretlen színésznőt, aki elvállalja a világ legegydimenziósabb karakterének a szerepét, az ő nevét pedig mindenki megjegyzi majd, mert hát milyen jól parodizálta már a férfiaktól függő, önmagát degradáló, életképtelen lány sztereotípiáját. Dobjunk még melléjük egy túljátszott főgonoszt, mellékszereplőket, akik jelenetről jelenetre ugyanazt a fél soros karakterleírást keltik életre, meg legyen néhány dal is. Lehetnének, mondjuk magyar klasszikusok átiratai. Végül is, a retro számok még a leglaposabb házibulit is hamvaiból keltik fel, ezt mindenki tudja. De azért ne essünk túlzásokba, a végén még valaki azt hiszi komolyan gondoltuk ezt a filmet, úgyhogy a dalokból, csak egy-kettő súrolja az élvezhető határát, és azokat is teljesen véletlenszerűen szórjuk el, cselekménytől függetlenül. És akkor már kereshetnénk egy elismert magyar színészt is, aki háromszor is megpróbál Kis Grofót énekelni a játékidő alatt, az lenne csak az igazán muris.

Szóval ilyen lenne a pokol

A film kész, már csak a nézők kellenek, úgyhogy ideje kiakasztani a marketing-métert, hadd jöjjenek el minél többen, hogy meglássák, milyen igénytelen hulladékokra képesek más emberek pénzt fizetni. Bezzeg mi, akik ezt a groteszk csodát nézzük. Bizony, ilyet is tudunk készíteni kishazánkban, vérbeli paródiát, ami majd tovább segíti a felfelé szárnyaló magyar filmgyártás elismerését.

Most pedig, hogy minden jóindulatunkat összeszedve elképzeltük, hogy ez csak egy paródia, szálljunk vissza a földre, érezzük a valóságot Vajna Tímeástól, Nagy Feróstól, és Pappa Piástól. Vessünk még egy utolsó pillantást a moziműsorra, és hagyjuk, hogy a tekintetünk átsuhanjon valami P-betűs, rövid cím fölött, válasszunk ki egy ténylegesen filmnek nevezhető alkotást, mert amúgy moziba járni jó. Az viszont már kevésbé, ha hülyének nézik a kedves nézőt.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Megtanítunk blockbuster filmelőzetest készíteni
Következő cikk A Trónok harcának még A szupercsapat főcíme is jól áll