Az első ember – kritika


Az első ember (The First Man), rendező: Damien Chazelle szereplők: Ryan Gosling, Claire Foy, Jason Clarke, Corey Stoll, Kyle Chandler, életrajzi dráma, történelmi film, 141 perc, 2018 (12)

Damien Chazelle ezúttal Kalifornia helyett az űrbe küldi Ryan Goslingot, közben pedig jó eséllyel összekapdosnak néhány újabb díjat.

Damien Chazelle 2014-ben robbant be a köztudatba, amikor második egészestés filmjét a Whiplasht öt Oscar-díjra is jelölték, melyből aztán hármat sikerült beváltania. Két évvel később érkezett a La La Land, ami már nem kevesebb mint tizennégy (!!) jelölést, végül pedig hat aranyszobrot gyűjtött be 2016-ban. Újabb két évvel később – ezzel elérve napjainkig – a mindössze 33 éves rendező újabb mozival lépett színre, ez pedig természetesen nem más, mint Az első ember.

Chazelle átmentette a Kaliforniai álomból Ryan Goslingot, illetve mostanra talán már mondhatjuk, hogy „házi” zeneszerzőjét, Justin Hurwitzet, stílusban azonban félig-meddig új vizekre evezett, hiszen az eddigi központi témáját, a zenét valami egészen más, az űrutazás váltotta fel.

A holdra szállás történetét azonban ilyen formában még nem nagyon láthattuk, hiszen Az első ember sokkal inkább Neil Armstrong személyes története, mintsem az űrkutatásé. Akárcsak Chazelle filmjeinek korábbi főszereplői, Armstrong is egy –ezúttal a szó szoros értelmébe vett – földöntúli álmot kerget, aminek eléréséért nem fél áldozatokat hozni, önmagát pedig az emberi tűréshatáron is túltolja. Bár Armstrong ambiciózus, családcentrikus emberként jelenik meg a filmben, érzelmileg zárkózott. Az ebből adódó konfliktusok adják a film szinte legdrámaibb jeleneteit. És, hogy miért csak szinte?

Mert ott vannak az űrutazást, illetve az arra való próbálkozásokat bemutató képsorok is. Megkockáztatom, hogy ennyire feszült és realisztikus módon még egy hollywoodi film se volt képes bemutatni azt a kőkemény nyomást, ami az űrhajósokra nehezedik. Köszönhető ez a korhű díszleteknek, a minimalizált CGI-nak, az (erősen Oscar-gyanús) hangvágásnak, valamint a kiemelkedő operatőri munkának. A remekül ütemezett szűk képkivágások nagyon erős bezártságérzetet keltenek a nézőben, és elérik azt is, hogy ott érezzük magunkat a rakéta kabinjában, ahol egyetlen rossz gombnyomás emberéleteket követelhet. És akkor Justin Hurwitz ismételten remekbe szabott zenéjét még nem is említettük.

Bár Ryan Gosling jól hozza a rábízott karaktert, a film dramaturgiáját itt-ott megakasztja az, hogy Armstrong csak nagyon ritkán képes emocionálisan megnyílni, így annak ellenére, hogy ő a történet főhőse, nem igazán látunk bele a fejébe. Cserébe a Janet Armstrongot alakító Claire Foy erőteljesen hozza az aggódó, de közben érzelmileg mégis sziklaszilárd feleséget, ezzel néhol simán ellopva a showt Goslingtól.
A történet bő 10 évet mutat be, így teljesen indokolt a 140 perces játékidő, de sajnos néhol döcög a sztori, talán pont azért, mert nehéz egy olyan főszereplő történetét végig követni, aki ennyire zárkózott a külvilág, és sajnos a nézők irányába is. A karakterközpontúság előnye azonban, hogy Az első ember kikerüli jópár korábbi űrutazásos film kliséit, így ha valaki attól tartana, hogy mondjuk a hidegháború, illetve az ebből adódó amerikai patriotizmus maga alágyűrné Armstrong-sztoriját, az egyet se féljen.

Összességében Az első ember egy korhű, kellőképpen drámai mozi lett, ami néhol megtorpan picit a hosszú játékidő alatt, de ennek ellenére a filmnek hatalmas erősségei vannak mind technikai, mind pedig dramaturgiai téren, úgyhogy a pozitívumok jócskán túlerőben vannak. Szóval, ha értékelted Damien Chazelle eddigi munkáit, ha érdekel az űrutazás és annak a emberi oldala, vagy egyszerűen csak szereted a Holdra meredő Ryan Goslingot nézni, akkor mindenféleképpen ajánlott próbát tenni Az első emberrel.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Az összes Drót intro, egyetlen videóba sűrítve!
Következő cikk A Russo tesók egy rejtélyes fotóval zárták a Bosszúállók 4. forgatását