Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája (The Hunger Games: The Ballad of Songbirds and Snakes), rendezte: Francis Lawrence, szereplők: Tom Blyth, Rachel Zegler, Viola Davis, Peter Dinklage, amerikai kalandfilm, 157 perc, 2023., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Let it Snow!
Mindannyian ott akarunk lenni a gonosz megszületésénél, és ezt Az éhezők viadala regények szerzője is nagyon jól tudta, amikor megírta a fiatal Coriolanus Snow történetét. A kegyelmet nem ismerő jövendőbeli elnök itt még egy tehetséges diák, akiben eltörik valami és az lesz belőle, akit Donald Sutherland nagyszerű alakításában megismerhettünk. Nos, Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladájából pont ez a „valami” hiányzik, ugyanis Snow pálfordulása a 2 és félórás játékidő ellenére is kidolgozatlan. 64 év még mindig hiányzik a teljes sztoriból, de vajon lesz-e igény és pénz a folytatásra? 
Az éhezők viadala akkor jött, amikor a mozikat elárasztották a bestseller regényekből készített (posztapokaliptikus) fiatal felnőtt filmek, felnövéstörténetek és hasonlók. Voltak jobb és rosszabb pillanatai, összességében elmondható, hogy ennek a címére és cselekményére legalább – nagyvonalakban – emlékezünk, ami elsősorban a remek színészgárdának köszönhető. A befejező részt 2015-ben mutatták be, így éppen itt volt az ideje, hogy egy újabbal rukkoljanak elő, ami esetünkben egy előzménytörténetet jelent. A főhős mellett az őt egyszerre gyűlölő és csodáló Snow elnök összetett és finoman szólva is ellentmondásos karaktere volt talán a legemlékezetesebb, amit Donald Sutherland ujjgyakorlat….nagyszerű alakítása koronázott meg. Valószínűleg nem véletlen, hogy Az éhezők viadala regényeket jegyző Suzanne Collins is őt vette elő, ráadásul az öreg már alaposan benne volt a korban, így jó messzire vissza lehetett menni az időben (64 évvel), hogy a jellemét boncolgassa. 
A tizedik Éhezők viadalánál járunk, ami lehet, hogy az utolsó lesz, mivel az embereket már egyáltalán nem érdekli az értelmetlen öldöklés. A szebb napokat látott Snow család sarja, Coriolanus (Tom Blyth) a legtöbbet hozta ki magából tanulmányai során, hogy elnyerjen egy ösztöndíjat, ám a Capitoliumban úgy döntenek, ezt mégsem ítélik oda senkinek, hanem a legjobb tanulókat mentorként beosztják a viadal résztvevői mellé, hátha ez javít a nézettségen. A győztest illetően van egy csavar, nem feltétlenül az nyer, akinek a játékosa túléli a viadalt, hanem az, aki a legtöbb nézőt csábítja vissza a tévéképernyő elé. Snow a 12. körzet által delegált Lucy Grayt (Rachel Zegler) kapja maga mellé, aki nem is a körzet szülötte, hanem amolyan vándorzenész, aki most éppen ott szórakoztatja a munkában megfáradt nagyérdeműt. Az együttműködés nem indul zökkenőmentesen, de aztán a fiatalok egymásra hangolódnak, a néző pedig szemtanúja lesz annak, ahogy az egyébként tök normális ifjú Snow kifordul önmagából és egy igazi törtető genya válik belőle. 
A Capitolium elleni lázadás leverését követően egy épülőfélben lévő Panemet láthatunk, ami leginkább a második világháború utáni szovjet fennhatóság alá kerülő területeket idézi és ez nem csak a díszletekre, hanem a politikai berendezkedésre és a közállapotokra is értendő. Mindenfelé szocreál épületek és szobrok, jelképek és hangzatos jelszavak, na meg a haladás és nyomor furcsa kettőssége, ahol az emberek félve éltetik a rendszert és kétszer meggondolják, kinek és mit mondanak. 
A korábbi filmekből megszokott high-technek még nyoma sincs, minden piszkosszürke és analóg. Ahogy a KGST-ben, itt is minden körzetnek megvan a maga rendeltetése, ki milyen terméket vagy szolgáltatást állít elő, a rendre pedig a békeőrök vigyáznak, akik azonnal kiszűrik és likvidálják a rendszerre akárcsak a legkisebb veszélyt is jelentő elemeket. (A versenyzők állatkertben történő mutogatása ugyanakkor a gyarmati időket idézi.) Snow ebben a rendszerben lavíroz, megpróbálja visszaszerezni a család régi hírnevét és egyre feljebb jutni a ranglétrán…az elnökségig. Tervében egyesek támogatják, mások akadályozzák, ő pedig alkalmazkodik, ráadásul Lucy Gray is elég ígéretes eszköznek tűnik céljai megvalósításához.
Az aréna itt még tényleg csak egy egyszerű – piszkosszürke – kőépület, ahova beterelik a versenyzőket, akik a kezük ügyébe kerülő egyszerű fegyverekkel ontják ki egymás életét. Nagyon nyers, nagyon brutális…lenne, ha nem volna az a fránya korhatár, így viszont csak egy vérmentes vérengzést látunk. Természetesen a hosszú és elsőre talán értelmetlennek tűnő címre is magyarázatot kapunk, az énekesmadarak pedig egyből meg is ágyaznak a majdani Katniss Everdeen történetének. 
Tom Blyth és Rachel Zegler nagyot mennek, vitán felül tehetséges fiatalok, de a műsorvezetőt alakító Jason Schwartzman is méltó elődje Stanley Tuccinak; Viola Davis, mint játékmester és Peter Dinklage, mint dékán is hozzák azt, amit úgy általában elvárunk tőlük. Snow legjobb barátjának szerepében Max Raphaelt láthatjuk, akit baromira bírtam, mert nagyon hasonlít Vincent D’Onofriora, de még a mozdulatai, mimikája és gesztusai is. Jók a jelmezek, jók a díszletek, jók a színészek és maga az alapötlet is…már-már túl szép, hogy igaz legyen.
És tényleg. Ami hiányzik, az pont Snow átalakulásának kidolgozottsága. Ha van is valami a fejében, ha mindaz, amit a játékidő első kétharmadban láttunk, csak színjáték, akkor is túl hirtelen pattan ki ez az egész (az erdei jelenet egy hatalmas kérdőjel). Talán csak rejtve vannak ezek az előzmények, talán nincsenek, soha nem is voltak, minden esetre Snow viselkedésében, a viadalhoz és a hatalomhoz való viszonyában olyan változás áll be, ami megérdemelt volna egy kiforrottabb és átgondoltabb magyarázatot. A gonosz egyszerűen nem születhet meg ilyen hirtelen, ilyen suta és semmitmondó módon, Snow ennél sokkal érdekesebb és komplexebb karakter.
A fejezetekre osztott cselekmény utolsó harmada, ha nem is kiált önálló film után, minden esetre sokkal több potenciál van (volt) benne, mint amit kihoztak belőle, mint amit kaptunk. A 74. viadalig még mindig rengeteg idő van hátra, amit szívesen megnéznék és talán a szándék is megvan a folytatásra, mert a fiatal Snow jellembeli változása nem lett annyira agyonvágva, hogy egy kis szorgalommal és odafigyeléssel ne lehetne egy szép ívet adni neki. 
