Saltburn, rendezte: Emerald Fennell, szereplők: Barry Keoghan, Jacob Elordi, Rosamund Pike, Carey Mulligan, Richard E. Grant, Reece Shearsmith, amerikai filmdráma, vígjáték, thriller, 127 perc, 2023 (18)
A tehetséges Mr. Barry Keoghan
Emerald Fennell első nagyjátékfilmjével, az Ígéretes fiatal nővel rögtön megosztotta a közönséget, de el is nyerte vele a legjobb eredeti forgatókönyvért az Oscart meg 116 egyéb díjjal honorálták moziját. A tehetséges rendező nem félt bátran beleállni tabukba, a szexuális zaklatás és erőszak témájával meglehetősen gyilkos darázsfészekbe dugta a kezét. Új műve, a Saltburn ennél sokkal alattomosabban támad és még több provokatív jelenetben bővelkedik.
2006-ot írunk, mikor Oliver Quick (Barry Keoghan) elsőévesként elkezdi Oxfordban egyetemi tanulmányait. A zárkózott, furcsa, zavarodott tekintetű, egyszerű családból származó és meglehetősen népszerűtlen srác egy véletlen folytán megismerkedik Felix Cattonnal (Jacob Elordi), aki az ő tökéletes ellentéte: laza, magas, jóképű, gazdag és rendkívül népszerű. Felix felkarolja Olivert és a féléves szünetkor felajánlja, hogy töltse náluk a nyarat a Saltburn nevű helyen, ami talán Anglia egyik legpuccosabb kastélya. Itt él Felix meglehetősen furcsa családja és egy ijesztő külsejű komornyik is a berendezésük része. A kezdetben csak vicces és kicsit bizarr interakciók hamarosan egyre durvábbá válnak és úgy tűnik, hogy Oliver nagyobb és nagyobb kalamajkába süllyed. Megpróbálja magát mindenkivel megkedveltetni, de minél jobban próbálkozik, egyre csak hullik szét darabokra a terve.
Az utóbbi években nagyot mentek a gazdagok kifigurázásáról szóló alkotások, mint A Fehér Lótusz-sorozat vagy éppen A szomorúság háromszöge filmszatíra. Fennell mostani rendezése is ebbe a csoportba tartozik, ugyanakkor sokkal sötétebb humorral és pimaszul provokatív jelenetekkel fűszerezte meg történetét. Ahogyan az előző művét, úgy ezt is leginkább a manipuláció hajtja. Azonban emelte a tétet: itt nem csak a főhős manipulál, hanem mindenki, de elsősorban Fennell az, aki a nézőit az orruknál fogva vezeti.
Meglehet, hogy néha nem egészen tökéletesen van megírva a forgatókönyvben, de a direktort nem is feltétlen a logika érdekli, inkább az emberi gyarlóság. Talán ez is a Saltburn nagy erőssége és sok néző esetében a támadható pontja is: ugyanis itt nincsenek kedvelhető karakterek. Mindenki furcsa, bogaras, sznob, számító, manipulatív szemétláda, éppen csak más-más fokozatban működnek. Ezért a mű befogadását nagyban nehezíti ez a tényező és az a kevés emberiesség, ami a film első felében van, szép lassan kezdik levetni magukról a szereplők. 
Fennell nagyon sokat kockáztat ezzel, viszont szerencsére őt sokkal jobban érdekli az, hogy ki mennyire aljasul le a saját érdekében. Ez az, ami miatt filmje kiemelkedik az átlagból: ugyanis nincs az a gyarlóság, amit ő ne mutatna be és ehhez tökéletes partnert talált mind a színészekben, mint pedig a Kaliforniai álommal Oscart nyert, zseniális Linus Sandgren operatőrben. A 4:3-as képarányú, nyersanyagra forgatott jelenetek egytől egyik fantasztikusan néznek ki és mind az Oxford kicsit extrém Roxfortra hajazó pillanatai, mint pedig a Saltburn kastélyban játszódó képsorok egy másodperc alatt hangulatba hozzák a nézőt és nagyban megkönnyítik az azonosulást. Mindezt tetézi egy nagyon jól összerakott soundtrack, ami a 2000-es évek menőbb zenekaraiból (Bloc Party, MGMT, stb.) szemezget remek dalokat, persze ezek mit sem érnének egy erős színészgárda nélkül. 
A Saltburn legnagyobb erőssége a színészi játék: Jacob Elordi kellő karizmával és ausztrál származása ellenére tökéletes angolsággal játssza szerepét. A szüleit alakító Rosamund Pike és Richard E. Grant talán sosem voltak még ennyire viccesek és Felix húgát alakító újonc Alison Oliver, meg az kuzint játszó Archiw Makedwe is mind hibátlanok. A koronát mindenképp Barry Keoghan érdemli: az ő szerepe rendkívül színes és nagyon sokat vár el színészétől, de a furcsa tekintetű ír fickó ismét bebizonyítja, hogy az ellentmondásos, összetett és – jelen esetben nem kicsit – ijesztő szerepeket neki találták ki. Az ő jelenléte egyszerre nyugtalanító, feszült és izgalmas és tabuktól mentes.
Sok-sok kritika és vélemény jelent meg azzal kapcsolatban, hogy miről is szól mindez. Lehet úgy is nézni, hogy miként hazudoznak a gazdagok saját maguknak nap mint nap, de van egy olyan olvasata is, hogy ez a belterjesség, mennyire kirekesztő és, hogy szinte lehetetlen bekerülni a körbe, mert az átlagember sosem lesz ennyire nárcisztikus, mint „gazdagék”. Közben meg azért ez az arisztokrata család igazából nem is olyan rossz, csak meglehetősen excentrikus és számos remek tulajdonságuk is van, szóval nem is feltétlenül rájuk vadászik a rendező. 
A Saltburn sok-sok erénye közül az egyik az, hogy egészen a végéig titkolja a műfaját, legalábbis nem egyszer változik a hangnem, hogy itt most egy társadalomkritika vagy netán egy látens homoszexuális szerelmi dráma, ám akár egy bizarr vígjátéknak is simán elmehetne. Valójában mindegyik igaz, de ezek a műfaji váltások csak arra szolgálnak, hogy bemutassa az emberi személyiség három fokozatát. Az egyik az, amit általánosságban, felszínesen mutatunk magunkról a külvilágnak. A másik, amit csak a közeli ismerőseink, barátaink, rokonaink látnak belőlünk. A harmadikat pedig jó esetben soha senkinek sem fedünk fel. Mert mindenkinek vannak nagyon sötét gondolatai és eltitkolt vágyai, amiket leginkább igyekszik nap mint nap leplezni. Fennell célja valószínűleg ezen fokozatoknak bemutatása volt a maga nyers valójában. Megmutatja azt, amit más csak gondolni is félve merészel, emiatt rendkívül kellemetlen helyzetbe tudja hozni a közönségét.
Aki jártas a brit filmekben, az angolok humorában és szarkazmusában, annak valószínűleg könnyebben lecsúszik a torkán a Saltburn. Aki viszont nem fogékony rá és inkább csak egy felhőtlen szórakozásra vágyna a mindennapokban, na annak ez az alkotás felér egy jókora gyomrossal.
