Egy szent szarvas meggyilkolása – kritika


Egy szent szarvas meggyilkolása (The Killing of a Sacred Deer) – KRITIKA, rendező: Yorgos Lanthimos, szereplők: Nicole Kidman, Colin Farrell, Barry Keoghan, angol-ír dráma és thriller, 121 perc, 2017. (16)

 

Ha esetleg Yorgos Lanthimos Homárjától vagy Kutyafogától nem kavarodott fel a gyomrunk, akkor az Egy szent szarvas meggyilkolásától garantáltan föl fog. A görög rendező minőségi amerikai színészekkel dolgozik és olyan filmes eszközökhöz nyúl, amitől borzasztóan kellemetlenül érzi magát a néző, miközben Kubrickot idéző képeket varázsol a vászonra.

Az Egy szent szarvas meggyilkolása nem közönségfilm, de ezt az európai rendezőtől már megszokhattuk és akik szerették előző filmjeit, azok most sem fognak csalódni. Amikor Colin Farrell először olvasta a forgatókönyvet, azt mondta, hogy émelygett tőle, így nem csoda, hogy a moziban is többen takarták a szemüket egyes jeleneteknél, illetve a szájukhoz kaptak, vagy a gyomrukat fogták. Kevesen képesek ilyen magas fokon nyomasztani a közönségüket, mint Lanthimos, és teszi mindezt úgy, hogy nem lesz öncélú, csupán ő garantáltan nem készít olyan filmet, amit a moziból kilépve elfelejt az ember. Húsbavágó élmény, ami bemászik az ember bőre alá és nem ereszti abból a gyomorforgató ölelésből. A film cselekményéhez egy görög tragédia, Euripidész egyik műve szolgál alapul, ami nem a legközismertebb, de ez jó is, mert így képes igazi meglepetéseket okozni. Ez az ókori dráma napjaink ritmusába és díszletébe öltöztetve mindent elmond a bosszúról, a tagadásról, a tettek következményéről, a kimondott szavak súlyáról, a kiszolgáltatottságról és a családról.

A történet egy orvos házaspárról szól, amiben az apa barátságot köt egy kamaszfiúval, akit hazavisz a családjához is bemutatni. Az abszurdnak ható barátkozás oka fokozatosan körvonalazódik, mígnem teljesen váratlanul a film közepén értelmet nyer minden és fény derül a fiú motivációjára, aminek következtében a gondtalanul élő férj és feleség, valamint két gyermekük élete menthetetlenül felfordul. Minden egyre nyomasztóbbá válik ami egyetlen szereplőt sem kímél. Nem az erőszakosságról van szó, hanem a durván nyers jelenetekről. A kezdő képkockákon egy valódi műtétet, egy felmetszett testben dobogó szívet tolnak az arcunkba, utána sem lesz könnyedebb a helyzet. Pedig a helyszínek és a jelenetek többsége steril. Sem a kórház sem az otthon nem áraszt melegséget, vagy hordoz reményt, miközben a szorongást keltő zene nem is engedi, hogy megnyugodjon bárki is egy pillanatra. A képek ridegek, kíméletlenül pontosan megtervezettek, kár lett egyet is kihagyni a filmből. A rendező stílusa abszolút összetéveszthetetlen, miközben Nicole Kidman és Colin Farrell tökéletesen játszanak, észre se vesszük, hogy a Dunkirkből ismert Barry Keoghan kimaxolja a karakterét.

Az egyik legzavarbaejtőbb eszköze az Egy szent szarvas meggyilkolásának a szereplők párbeszédei, mert mindenki egy hangszínen beszél szinte végig a filmben, teljesen érzelemmentesen. Mindegy, hogy a pokol kapujában állnak, vagy a másnapi ebéden gondolkoznak, mindent nagyon szabályosan, pontosan és könnyeden mondanak ki, még a legkegyetlenebb dolgokat is. Ez annyira abszurd lesz és valami olyan megbocsájthatatlan groteszk humort ad a filmnek, hogy szinte szégyellünk majd nevetni, de kitör belőlünk. Az egyre morbidabb történet végig olyan kellemetlen helyzetet teremt, ami leírhatatlan, mégsem válik kínossá, pedig egészen eddig nehéz volt elképzelni, hogy a két fogalom közt van valódi különbség és itt most mégis élesen kirajzolódik, hála Yorgos Lanthimos-nak, aki egyértelműen az egyik legfontosabb európai rendezővé vált mostanra.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Egy tanulmány szerint a szuperhősök környezetszennyező hatással bírnak
Következő cikk Ha a Dunkirk a némafilm korszakban készült volna